Váratlan Érzések

15. Fejezet

– Te még sosem beszéltél az apádról. – tűrt el egy hajszálat, ami az arcomba lógott, és simogatni kezdett.

– Meg volt az oka. Te is láttad, hogy milyen. – hajtottam a fejemet a párnámra. – És sajnálom. Amit mondott rólad kicsit sem igaz.

Mindig is féltem attól, hogy amikor lesz partnerem, apa mit fog szólni hozzá. Most már tudom, viszont soha, de tényleg soha az életben nem fogom elhinni egy szavát sem.

– Tudom, hogy nem a legalkalmasabb időt választottam, de... – törökülésbe helyezte magát az ágyon, mire én is felültem, hogy az ágytámlának tudjak dőlni. – ...de hallottam véletlenül egy beszélgetéseteket a barátnőddel, amikor azt mondtad neki, hogy kicsit úgy érzed, mintha én a második bátyád lennék.

Hirtelen mintha a szívemet elkezdte volna mardosni a bűntudat, amikor láttam Yamal arcán, hogy ez fáj neki.

– Igaz, hogy nem pont olyan pár vagyunk, akik folyton csak szerelmes üzeneteket váltanak, csókolóznak minden percben, és ennek örülök. Mindig is ilyen kapcsolatra vágytam. És imádom, hogy még mindig az agyadra mehetek. – nevettem, és megfogtam a kezét.

– Jó, csak nem szeretném, hogy azt érezd, csak barátok vagyunk. Ha szeretnéd hozhatok neked minden nap olyan büdös bazsarózsákat, amiket a filmekben adnak a lánynak, viszont csak úgy mondom, hogy az túl hamar elrohad. – hangosan felnevettem, úgy hogy még a fejemet is hátradöntöttem.

– Nem is büdösek a bazsarózsák.

– Hát lehet, hogy neked nem, de nekem igen. – vont vállat.

– El fogsz késni. – néztem a telefonomra, amik nagyban vetítették a számokat. – Az edzésről. – tettem hozzá.

– Volt már párszor, hogy elkéstem. – megforgattam a szemeimet, és sóhajtottam egyet, majd megöleltem.

Gyors puszit nyomtam az arcára, és felkaptam a táskámat.
Megfogta a kezemet, és egy darabig együtt mentünk az utcán, majd amikor más irányba kellett mennünk, elköszöntünk egymástól.

Daphne mesélte valamikor, hogy beíratott minket valami könyvklubba, amit egyből elutasítottam, hiszen tényleg semmi kedvem nincs az egészhez, viszont ő ragaszkodott hozzá, mert azt mondta: ,,Jót tenne neked egy kis idő, amit nem Yamallal töltesz." Ezen eléggé kiakadtam, hiszen nem is... Na jó fogalmazzunk úgy, hogy nem egésznap vagyok vele.
Ezt persze nem értette meg elsőre, és végülis annyit mondtam neki, hogy ,,egyszer elmegyek."
Bár tudom, hogy ott barátokra nem igazán lehet találni, hiszen leginkább olyanok járnak oda, akik nem igazán tudják, hogy mit csináljanak a szabadidejükben. És vagy szeretnek olvasni.

Egy nagyobb könyvtárban volt megtartva az egész, és azt fedeztem fel, hogy a székek nagyon kényelmesek. Forgósak, szóval nyílván forognom kellett vele párszor, amit nem néztek éppenséggel jó szemmel. De nekem izgalmasabb volt, hogy forgolódjak azokkal a székekkel, semmint, hogy Emily Brontë-tól az Üvöltő szeleket olvasgassam, amibe még a fejem is megfájdul.

– Mondd csak Sienna, hány könyvet olvastál már el eddig életed során? – kérdezte a klub-vezető-félesége, mire egyből megálltam a székkel, és komoly pillantással felé néztem. Türtőztetnem kellett magamat, hogy ne nevessem el magamat a tekintetén.

– Hát... Elolvastam a Rómeó és Júliát, meg a Hamletet, mert a tanárom rám parancsolta. – mosolyogtam önelégülten.

Levettem egy zöld borítós könyvet a polcról, és úgy ültem, hogy ne vegyék észre, hogy nyomkodom a telefonomat.
Miközben éppen írtam egy üzenetet - amit kész megmérettetés volt, hiszen egyik kezemben tartottam a könyvet, míg a másikban a telefonon nyomkodtam a betűket -, belépett az a személy, akit álmomban sem kívántam ide. Nate. Mit keres itt? Nem hinném, hogy fogott életében is könyvet.

Kikapcsolatam gyorsan a telefonomat, majd zsebre vágtam észrevétlenül, és felálltam, mielőtt még Nate meglátott volna. Azt a zöld könyvet a fejemhez emeltem, hogy ne lásson, és megragadtam Daphne karját, majd a könyvtár egy olyan részéhez rángattam, ahol senki nem látott minket.

– Daphne, azonnal menjünk innét! – suttogtam.

– Miért? – fejemmel Nate irányába biccentettem, és már fordultam is meg, hogy kisurranhassak, azonban Daphne nem engedte.

– Miért baj ha találkoztok?

– Mert ő Nate. – válaszomra csak sóhajtott. – Az exem.

– És?

– Nem szeretnék vele beszélgetni, hiszen olyan... olyan Nate-es. – halkan felnevetett. – Tudod én Ya...

– Ki ne mondd mégegyszer a nevét! – fojtotta belém a szavakat.

– Daphne mi bajod vele? – lehajtotta fejét. – Jó, nem is érdekel.

Kiesett a kezemből – ledobtam – a könyv, majd kiléptem abból a helyiségből.

Soha életembe nem megyek vissza.

Eléggé rosszul esett Daphne pillantása, és ismerem annyira, hogy tudjam, ez a ,,Sajnálom!" arca. Azaz következtettem, és végül arra jutottam, hogy biztos van valami problémája Yamallal, csak nem tudom, hogy mi.

『Daphne』

Amikor Sienna megkérdezte, hogy mi bajom van Yamallal, millió dolog jutott eszembe. Sosem mondtam Siennának ezeket, hiszen nem akartam megbántani, de ahogy kirohant a könyvtárból láttam rajta, hogy dühös rám, ami azt jelenti, hogy most hetekig nem fog hozzám szólni.
Ő ilyen, és ebbe bele kellett törődnöm.

Amióta Masonnel járok, Sienna mintha másképp tekintene rám. Mintha nem kezelne igazán barátként. Mintha csak egy lány lennék, akivel jóba van, viszont távolságot tart.
Ezért is hívtam el ebbe a klubba, mert reménykedtem, hogy újra normálisan viselkedne velem.

És bár ő nem vallja be, viszont tudom, hogy Yamal miatt ilyen. Teljesen kihat a személyiségére, és amióta járnak, ilyen velem Sienna.
Yamalt eddig se kedveltem, viszont mostanában csak még jobban megutáltam.

『Sienna』

Dühösen mentem haza. Mérges voltam Daphne-ra. Mérges voltam magamra is. És úgy mindenre.
Ha ő úgy gondolja, hogy Yamal nem jó hozzám, akkor gondolja úgy. Nem érdekel. Inkább választanám Yamalt, mintsem egy ilyen toxikus barátnőm legyen.