Váratlan Érzések

20. Fejezet

Nem akartam, hogy Keyne elmenjen. Annyira a szívemhez nőtt, hogy szinte le sem tudom tenni az ölemből. Olyan aranyos, mikor ül és tapsikol csak úgy magában.
De Yamal haza viszi, szóval most durcásan ülök a fotelban, felhúzott lábakkal, és ha bárki is hozzám szól, nem válaszolok.

– Jól vagy, Sienna? – kérdezte a testvérem, miközben egy almába harapott. – Komolyan azért vagy most ilyen, mert Yamal haza vitte Keyne-t? – kérdésében hallottam, ahogy elfojtja a kitörni kivánkozó, gúnyos nevetését.

– Jó, részben nem azért vagyok ilyen. – fordultam felé. – Persze Keyne távozását sajnálom, de...

– Sienna, ne tartsd magadban! – mondta kissé gúnyosan.

– Daphne elköltözik. – Gyorsan hadartam el a szavakat, hogy túl essek rajta. Mason minden izma megfeszűlt, arcán réműltség látszódott.

– Tessék? De hová?

– A szülei munka lehetőséget kaptak Tenerifén, és Daphne-t is magukkal akarják rángatni. – Mason kezéből még az alma is kicsúszott, ami nagyot koppant a padlón, és darabjaira hullott.

– De Daphne tizennyolc éves. Akkor maradhat a jelenlegi házukban. – Ebben Masonnek igaza volt, viszont azt még nem tudja, hogy Daphne szülei a házat is eladják.

– Mason, beszéld inkább meg Daphne-val – mondtam nyugodt hangon, mire már meg is fogta a telefonját, és távozott a házból.

Elhiszem, hogy ez a bátyámat frusztrálja.
Amikor Yamal-nak és a csapattársainak kell elutaznia egy távoli városba, én is mindig fel-alá járkálok a szobámban. Részben azért, mert én félek a repülőktől - és féltem őt is. Másrészt pedig azért, hiszen hiányzik.

<><><>

Három kopogást hallottam az ajtó felől, miközben olvastam.
Feláltam, majd kinyitottam.
Legszívesebben becsaptam volna az ajtót, hiszen az az ember állt a küszöbön, akit a világon a legjobban gyűlölök.

– Mit keresel itt apa? Nem volt világos, hogy nem kellesz az életembe?

– Sienna, most nem erről van szó. Valami orvos hívott nagyjából egy órával ezelőtt.

– Ez engem nem érdekel. – már fordultam volna vissza, azonban éreztem, ahogy a karom után nyúl. Nem szorított, viszont akkor sem volt olyan kellemes érintés, mint amikor Yamal csinálta ezt.

– De anyádról van szó! – hangjában hallottam a feszültséget. – Kórházba került, rákkal.

Tudtam, hogy anyával nincs minden rendben. Sosem mondta nekem, hogy rákkal küzdene. Nem látszott nagyon.

Az ajtónak dőltem, és a padlót bámultam. Apa nem távozott, hanem inkább alaposan szemügyre vett.

<><><>

Mason-nek még nem szóltam arról, hogy anya beteg. Nem szerettem volna terhelni ezzel, hiszen épp elég neki az, hogy Daphne elköltözik. Meg nekem is.

Egésznap a szobámban ücsörögtem, és vagy a falat bámultam, vagy pedig a mennyezetet. Ritkább esetben pedig a párnába nyomtam az arcomat.
A telefonom szinte megőrült, annyira sokan hívtak, meg írtak nekem. De egyel sem foglalkoztam.
Amikor megint meghallottam a már szinte idegesítő csengőhangomat, rámarkoltam a telefonomra, aztán a földre hajítottam. A készülék landolása múlva már egy értesítést sem jelzett.

Élveztem a csöndet.
Az ablak nyitva volt, és a szobát átjárta a hideg fuvallat.
Kivettem a szekrényemből egy pulóvert, amit felvettem és az ablakhoz léptem, hogy becsukjam azt.
Ahelyett, hogy behajtottam volna, a párkányra könyököltem, és tenyeremre helyeztem az államat.
A város csak egy kis része látszódott.
Minden korom sötétbe borult, és a házakból, meg az épületekből csillogtak fehéren a fények.
Az égen is a csillagok ragyogtak, és a messzi tájban még lehetett látni, ahogy egy villám csapódik be valahová. Itt nem hallatszódott semmi. Nem esett. Nem volt vihar. Csak szél.
Az autók dudáltak, ami miatt inkább becsuktam azt az ablakot, hiszen túl hangosak voltak.

A sírást egész jól próbáltam visszatartani.
Hol anyára, hol pedig Daphne-ra gondoltam.
Hihetetlen, hogy egyik pillanatról a másikra minden megváltozik, és majdnem mindenkit elvesztek az életemből.

Hallottam a szobámból, ahogy Mason erősen bevágja a szobája ajtaját.
Nem szerettem volna szegényt most zaklatni, viszont vígasztalni annál inkább.

Az ajtaja előtt megálltam. Felemeltem a kezemet, és ökölbe szorítottam. Bekopogtam hozzá finoman. Fél füllel hallottam valamit... Valami olyat, amit Mason sosem szokott csinálni. Sírni.
Összeszorult a szívem, ahogy hallottam szapora lélegzetét és szipogását.

– Mason... – a hangom megremegett, és a lehető leghalkabban (de azért érthetően) mondtam ki a nevét.

Mason kinyitotta az ajtót, aminek hála majdnem beestem a sötét szobájába.

– Szakítottunk – gyorsan mondta ki a legutálatosabb szót, ami csak létezhet.

– Nagyon sajnálom – hajtottam le a fejemet, amikor felém nézett, és megláttam, hogy mennyire piros a szeme. Hogy milyen kócos a világosbarna haja, ami szinte az egész arcába lógott.

– Egyedül... – elcsuklott a hangja. – Egyedül szeretnék lenni.

Lábujjhegyre álltam, majd karjaimmal átfontam az izmos testét. Nagyon ritkán öleltem meg a bátyámat. És azért mert tudom, hogy neki csak akkor van rá szüksége, ha nagyon maga alatt van. És most is olyan.
Nem lökött félre. Csak ölelt, és zokogott tovább a vállamon.

『 2 hónappal később』

Csak fogtam a kezét, amíg még velem van. A zokogást abba sem tudtam hagyni. Minden elmosódott, ezért a sápadt arcát sem láttam igazán. A keze kihűlt, és éreztem, ahogy elgyengül. Éreztem a fájdalmat, amit átélt. Mintha a szívemet szúrkálták volna.

– Nem hagyhatsz itt! – remegett a hangom, miközben anya hideg orcáján simítottam végig.

Nem nyitotta ki többé a szemét. Nem mozdult. A mellkasa sem emelkedett többé, és a szíve feladta a harcot, amit eddig vívott.

– Szeretlek anya! – sírtam a szavakat vállába.

Miután elköszöntem tőle végleg, kimentem a kórházi teremből.
Nem én akartam leülni, hanem csak a lábam nem engedte tovább, hogy álljak.
A tenyerembe hajtottam a fejemet, és sírtam tovább.

– Hé, jól vagy? – ült mellém Yamal, majd magához ölelt, és a vállán zokogtam tovább.

– Nem. Már nem... – elcsuklott a hangom, és nem akartam a szavakat kimondani. A szoba felé pillantottam, és ökölbe szorítottam a kezemet, ami fájt is, hiszen a körmeim a bőrömbe mélyedtek. – Már nem él.

– Istenem! Úgy sajnálom! Részvétem! – suttogta a fülembe lágy hangon.

– Me-menjünk innét, kérlek! – álltam fel lassan, majd egy zsebkendőt vettem elő a zsebemből, amivel letöröltem az elhullatott könnyeimet.

Yamal a kezét az enyémbe simította, és szorosan magához ölelt.