Young & Beautiful (l.s.) (magyar fordítás)

XVII

A mai zenénk: Caring is Creepy - The Shins

AN: Louis azt gondolja, hogy talán jó úton halad. Talán.

***

A hét hátralevő részében Harry hasznos és jótékony módon korrepetálja Louis-t.

És Louis nem igazán tudja, hogy mire is számított ezen a héten, miután megegyeztek egy egyfajta fegyverszünetben, de valahogy ez nem... az.

De nem mintha azt képzelte volna, hogy, mondjuk, Harry vidáman kinyitja előtte az ajtót az érkezésekor és nevetni kezd Louis minden buta viccén és megosztja vele a széfbe zárt titkait vagy kisírja neki a lelkét, amiért olyan nem szeretettnek érzi magát és bocsánatot kér az összes rossz tettéért. Nem, Louis semmilyen módon vagy formában nem ezt képzelte el, egyáltalán nem. Mivel az egyszerűen fura és rámenős lett volna és teljesen messzire menne vele, ráadásul azt észben tartva, hogy még úgy rendesen nem is barátok.

De akkor is.

Legalább Harry elkezdhetett volna alkalmanként... mosolyogni vagy valami ilyesmi.

És persze, még csak egy pár nap telt el, de most komolyan. Zayn azt tanácsolta Louis-nak, hogy maradjon türelmes és basszus, igaza volt, minden bizonnyal szüksége lesz egy kis türelemre, mert Harry tele, tele, tele van problémákkal és falakkal és érzéketlen kimerültséggel és Louis még abban sem teljesen biztos, hogy egyáltalán elkezdett e segíteni abban, hogy ezektől megszabaduljon.

Szóval mondani sem kell, hogy az első nap, miután Louis bocsánatot kért és Harry ténylegesen elfogadta azt, egy kicsit csalódás volt.

Louis korán elindult Harry-hez (nem a kötődés kialakulása reményében, dehogy) és éppen hogy csak befordult Harry épülete sarkán, készen állva arra, hogy megmássza a nagy lépcsőket, amelyek a napsütötte kert feletti gyönyörű szobájához vezetnek, amikor megtorpant, a mély, muzikális dallama Harry hangjának megakadt a füleiben. A forrást kereste, szemei átsuhannak az elegánsan öltözött, mellette elhaladó diákokon, az Armani táskájukkal a kezeikben, a cipőjük sarkai csattognak az antik sétányon, megpróbált kiszúrni egy csokornyakkendőt vagy egy beállított göndör hajzuhatagot.

Végül megtalálta a célpontját. Elefántcsontszínben és aranyban tündökölve, a csokornyakkendője ragyog az őszi napsugarak alatt, az óráján kirakott gyémántok úgy fénylenek, akárcsak egy világítótorony, jellemzően egyszerre tűnt nevetségesnek és elbűvölőnek. Miközben egy gyönyörű holló fekete hajú lánnyal beszélgetett, aki egy hosszú, halványsárga ruhába öltözött. Az ujjai az állát simogatják, közben ő csak nevet.

Harry rámosolyogott -azzal a mosollyal, amitől Louis-t kirázza a hideg, az ürességétől és az ajka szélei aljasságától- és a fülébe súgott, ami még több apró, ragaszkodó kuncogásokat váltott ki a lányból, amint az rajongva bámulja őt. Harry önelégült vigyora még jobban kiszélesedett minden egyes légies kacajjal és Louis emlékszik, hogy ezt felettébb baljósnak találta.

És valahogy hihetetlenül elkeserítőnek. És szomorúnak.

De bosszantónak is.

Néhány meleg karszorítás és kacér, gödröcskés, sok fogas mosollyal átadott bók után, Harry végre útnak indította a lányt, a fenekére csapva, miközben ő vihogva távozott.

És pontosan ekkor lépett oda Louis.

Ahogy Harry felé fordult, hogy szembenézzen vele, a lelketlen, vidám mosolya maradványai elhalványultak, szemei megtalálják Louis-ét. A hamis szívélyességet, ami korábban túszul ejtette az arcát, gyorsan felváltotta valami... halkabb, figyelmesebb és... rettegő? Nem volt mosolygós, az semmiképpen sem, de nem is tűnt hamisnak, úgyhogy Louis ezt egy jó kezdetnek vette a korrepetáláshoz.