Életünk a tét

20.

Charles

Reggel mire felkeltem, Lia már a konyhában hangoskodott. Gondolom reggelit készít, mint minden egyes nap. Muszály lesz, ma beszélnem vele mindenről ami hetek óta bennem kavarog. Sokkal többet érdemel a titkoknál.

Mire lesétáltam, a lépcsőn az asztal már tele volt mindennel amit szeretünk. Én mégiscsak a csillogó szemeit tudtam nézni, látom, hogy izgul azért hogy minden megfeleljen. Nem bántam vele szépen az előző hetekben, tudom, hogy ettől szörnyen érzi magát. Egyáltalán, nem érdemlem meg őt. 

Teljesen össze fogom törni őt a titkaimmal, újra. 

-Jó reggelt, szerelmem. Gyere reggelizni és arra gondoltam utánna sétálhatnánk egyet szeretnék mutatni valamit.-nem húzhatom tovább az időt, nem bírom tovább.

-Jó reggelt, Li. Figyelj, gyere ülj le. Valamit meg szeretnék beszélni veled.-látom a kétségbeesést a szemein, nagyon jól tudja, hogy amit mondani szeretnék egyáltalán nem boldog dolog lesz. Túl kell esnem ezen az egészen, már így is tovább húztam, mint kellett volna. 

-Nem szeretnék leülni, de figyelek rád.-tudja, legalábbis érzi, hogy mit szeretnék mondani.

-Megismertem valakit.-Néma csend volt percekig, az is jobb lenne ha kiabálna velem. Őszintén, arra számítottam, hogy kiabálások közt kizavar a házból és az életéből.

-Mióta tart?

-Körülbelül másfél hónapja.

-Szereted?

-Nem tudom, minden túl gyorsan történt.

-Lefeküdtetek?-Erre már nem tudtam mit mondani, ha hazudok rájön, ha az igazat mondom teljesen össze fog törni.Csendben maradtam és vártam a beszélgetés végét. Felesleges lenne bármit is mondanom, tudja. Minden mozdulatát ismerem és ő is az enyémet. Látom, hogy tudja és azt is látom, hogy teljesen összetört csak próbál nem kiborulni.

-Értem, átmegyek anyáékhoz, a napokban összeszedem a ruháim csak pár napot kérek. 

-Nem dehogyis, maradj én lelépek. Monacóban megvan még a lakásom, ez  a város a tiéd, nem szeretném elvenni tőled. Pár óra és itt sem leszek.- Mindketten tudtuk, hogy ez a beszélgetés itt és most véget ért, egy apró puszit hagytam a homlokán és ezzel az első könnycseppek is elkezdtek folyni az arcán. 

Minden cuccom a táskákban, pár perc és indulok a reptérre a gépem már készen áll. Utoljára körülnéztem a szobában, mindenhol volt egy fotó, rólunk, róla, rólam a barátainkról. Bármennyire is aggódom érte, le kell lépnem, hogy ne tudjam tovább bántani. A lépcsőről lesétálva láttam, hogy minden érintetlen, pont úgy van hagyva, mint ahogy a beszélgetés előtt volt. Ő pedig, ült a teraszon háttal az ajtónak, hogy még véletlenül se tudjam megnézni az arcát, ami annyi mindent elárul arról, hogy érzi magát. 

Muszáj felhívnom Micket és Landót, bármennyire is nem akarok beszámolni nekik arról, hogy végleg elbasztam tudniuk kell róla, hogy mellette tudjanak lenni, hiszen szüksége lesz a barátaira.