Dél-Zéika vadrózsái: Celestina

11. Neels

2012. június 19.

A vén szarházi mára végzett az egzecíroztatásommal, szusszanhatok egy kicsit. Egész éjjel forgolódtam a bejelentésem után. Legjobb lenne ledőlni, de az elmém zakatol. Nem fogok tudni aludni. Elgondolkodom, mi a fenéhez kezdjek magammal. A Kalasnyikov és a Magnum kristály tiszták. Felesleges lenne újra rendbe rakni őket. Mozogni nem akarok. Hulla vagyok.

Bekapcsolom a Playstationt. Régebben imádtam rajta a háborús játékokat, ám mióta élesben nyomom a fegyverekkel, valahogy nem fűlik hozzájuk a fogam. Valami nyugisabbat akarok. Átpörgetem a Playstation Store-t, kellemes hangulatú játék után kutatva, de nem valami nagy a választék. Letöltök valami farmos hülyeséget. Nem bonyolult és nincs benne vérontás. Tökéletes, hogy az agyam is lezsibbadjon végre, és ne cikázzanak benne a rosszabbnál rosszabb gondolatok.

Épp egy tehenet fejek a karakteremmel, amikor kopognak az ajtó. Fasza. Ha nagyapa meglátja, hogy ilyesmivel játszom, biztosan elkezd üvöltözni. A videójáték nem férfias dolog.

– Ki az? – kérdem, és az ujjam megállapodik a kikapcsológombon.

– Bejöhetek? – Celly hangját hallom. Mi a szar? Mit akar? Rossz érzés tölt el. Az öcsémet kikosarazta, és remélem, nem nálam akar ezek után házalni. Főleg a pofátlan megjegyzése után. „Tapintatlan vagy az öcséddel." Mókás. Vajon kinek képzeli magát, hogy kioktat engem?

– Gyere! – mormogom, és az ujjam lecsúszik a gombról.

Celly benyit, azonnal becsukja maga mögött az ajtót, és kőbálvánnyá válik előtte. Annyira zavarban van, hogy izzik az arca. Ez jó móka lesz.

– Mit akarsz? – kérdem, mialatt folytatom a játékot. Feltűnik neki a farmos idill a képernyőn, és elkerekedik a szeme. Gondolom, nem erre számított tőlem. A kuglifejű, cuki kis figurámmal épp kukoricát ültetek. – Bökd már ki!

– Az a helyzet, hogy... Szóval telefonálhatnék?

– Telefonálj – morgom. Nem értem, miért tőlem kér engedélyt. Az én telefonom kell neki? Azt csúnyán benézte.

– És tudnál adni egy telefont? – kérdi cincogó hangon. Nem nézek rá. Valami nyomorúságos kifejezés ülhet az arcán, amivel sem most, sem máskor nem tudok mit kezdeni.

– Ximenának van telefonja – felelem unottan. Még mindig baromira nem vágom, mit akar pont tőlem.

– Nem adja oda.

– Akkor kérd el az egyik dadától.

Celly mélyet sóhajt. Nem bírom ki. Ránézek. A szeme vörös, azt hiszem, mindjárt sír. A várttal ellentétben nem örömet érzek. Irritál a nyomora. Hát ez kibaszott jó. Pont ez hiányzott.

– Nem adhatják oda nekem. Senki – szól halkan.

– Az szar ügy – dünnyögöm, és megint a tévét bámulom. Elültetek egy sor paradicsomot. Hallom, ahogy Celly lenyomja a kilincset, hogy eloldalogjon végre. Feszültség támad bennem, legszívesebben falhoz vágnám a kontrollert. – Miért nem adhatják oda? – kérdem dühödten. Nem akarok egy idegen csaj szaros problémáival foglalkozni. Az én problémáimra is magasról tesz mindenki. Akkor nekem ugyan miért kéne másokkal foglalkoznom? Nem akarok segíteni neki. Kurvára azt akarom visszaadni a világnak, amit én kapok tőle, de akkor mi a faszért érzem magamat még rosszabbul, hogy hagyom ezt a vadidegent elmenni?

– Mert... – Celly hangja elcsuklik.

– Bassza meg! – Levágom a kontrollert az ágyra, az ajtóhoz csörtetek, Celly ijedten kapja el a kezét a kilincsről, én pedig visszazárom. – Szóval, miért nem adják oda?