Dél-Zéika vadrózsái: Celestina

17. Celly

Magnus kézfejét cirógatom a hüvelykujjammal, és figyelem a vénákat, ahogy felfutnak a csuklóján a napbarnított bőr alatt. Ha a szemébe néznék, egész lavinát indítana el bennem. Megrémít a gondolat, hogy ilyen messzire kerülök tőle, és Neels szavai csengenek a fülemben. „Én a helyetekben végigturbékolnám az időt, amíg itt vagy." Azt súgja, dobjam el minden „jó kislányságomat", és most azonnal bújjak ágyba ezzel a fiúval. Az igazság az, hogy eszeveszettül kívánom őt. Azzal a csókkal végérvényesen eldőlt: akarom Magnust. Nem érdekelnek az ellenérvek.

Butaság lenne fordítva haladni? Először szexelni, aztán megismerkedni? Beszélgetni tudunk telefonon is, de a testét csak akkor érezhetem, ha itt van velem. Vajon Magnusnak is hasonló gondolatai vannak?

Magnus hirtelen megemeli az egyik kezemet, és megcsókolja a kézfejemet. Hosszan, lágyan, tűzforrón. Nem bírok veszteg maradni. A mutatóujjammal simítok végig az alsó ajkán, az szédítő mosolyra húzódik. Aztán Magnus megnyalja az ujjbegyemet.

Te jó isten.

Az alhasam összerándul, meleg bizsergés kúszik fel benne, majd szétárad minden sejtemben.

Le kéne feküdnöm vele? Most azonnal?

Magnus finoman tartja a kezemet, a csuklóm belső oldalát kezdi csókolgatni. Eddig fogalmam sem volt róla, mennyire érzékeny ott a bőr. A sötétbarna szempár a vastag szemöldök alól figyel, mintha minden rezdülésemet észrevenné. Halk sóhaj hagyja el a számat, Magnus egyetlen másodpercre áll meg. Megsimítom az arcát.

Még mindig egymás mellett ülünk, a combunk melegen simul össze, és én többre vágyom. Közelebb akarok lenni hozzá, ám félek, hogy kicsúszik a kezemből az irányítás. Fel akarom fedezni őt, de a saját tempómban.

Magnus figyel, mintha a gondolataimban akarna olvasni.

– Mit szeretnél most csinálni, Kiscsillag? – kérdi sejtelmesen. A puncim lüktetni kezd a becenévtől. Kisajátít vele. Sejtem, hogy ő mit szeretne csinálni.

– Ismerkedni – lehelem.

Elmosolyodik.

– Hogyan? – Ismét a csuklómba csókol, az alsó ajkát végighúzza rajta, közben az arcomat fürkészi. Őrjítően szexi látvány.

– Lassan, de biztosan – felelem.

Nevet és bólint. A fogsora tökéletes, a mosolya fülig ér. Bezsongok tőle. Nem bírok tovább így ülni. Felállok, az ölébe huppanok, és átkarolom a nyakát. Zavarba jövök a saját tettemtől, a homlokomat a halántékának támasztom. Így nem kell a szemébe néznem, de olyan közel vagyok hozzá, amennyire csak lehetséges.

Hosszan fújja ki a levegőt. Az egyik kezével átkarolja a derekamat, a tenyere a csípőmön állapodik meg, a másikkal a combomat fogja meg, éppen félúton. Az ujjai között a szoknyámat gyűrögeti, cirógatva alatta a bőrt. Érzem az erekcióját. Remegni kezdek az izgalomtól és félelemtől. Ez sok. Én csináltam, és nagyon jó, de sok. Még mindig nem tudok szinte semmit Magnusról. Kérdéseken gondolkodom.

– Miért jártok mindig öltönyben? – Felizzik az arcbőröm. Micsoda idióta kérdés! Miért mondtam ki egyáltalán? A francba!

Magnus is így gondolhatja, mert felkacag.

– Státuszszimbólum, és sok embert zavarba hoz. Akit nem, azt majd zavarba hozza ez. – Megemeli a csuklóját, az ingujja alól aranyóra villan ki. Eddig fel sem tűnt, de nagyon furcsán fest. Nincsen számlapja, a mutatók alatt belátni az óraszerkezetbe, a szemem láttára forognak a finom, rubin középpontú fogaskerekek. Az óra kerete lekerekített nyolcszög alakú. – Akit pedig ez sem hoz zavarba, annak tartogatunk pár más dolgot a zakó alatt. – Gonoszul mosolyodik el, nekem pedig a pillangókése jut eszembe. Valószínűleg más is lapul nála. Amikor átöleltem, éreztem valamit az oldalán. Azt hiszem, pisztoly volt.