Dél-Zéika vadrózsái: Celestina

3. Magnus

A puskatus nagyot csattan Neels tarkóján. Hátrahőkölök. A bátyám fejét ütötték meg, mégis reflexszerűen kapok a sajátomhoz. Basszus, nagyapa megint kezd bekattanni! Erős ingert érzek, hogy közéjük álljak, de nem tanácsos. Nagyapa bivalyerős, és én az alattvalója vagyok, mint itt mindenki.

Neels némán görnyed össze, a sérülést tapogatja. Remélem, nem kapott agyrázkódást. A lőteret betölti a vén szivar artikulálatlan üvöltése. Csak a szokásos dolgok. „Mi a szar van veled, hülyegyerek? Ezt tanítottam? Egy kurva szavamra se figyeltél?" És a többi. Gyűlölöm, ahogy a bátyámmal bánik. Ő a kedvenc, és ironikus módon ő kapja a legtöbbet.

Az öreg most ütésre emeli a kezét, és én nem tudom tovább türtőztetni magamat. Odakapok, hogy megállítsam, mire ő rám szegezi a Kalasnyikovját.

– Ha megmozdulsz, meghalsz, te kis szaros! – dörren rám.

Arcon csap az alkoholszag.

Megfagyok.

Ilyet még soha az életben nem mondott nekem. Egyetlen pillanat műve az egész, utána azonnal leengedi a csövet, mintha képzeltem volna az egészet. Hihetetlen. Én is kezdek megbolondulni?

– Vincent! Ne a fejét! Ne a fejét, az istenit! – Atticus rohan hozzánk a villa felől, fehér szakálla lobog a szélben, odébb rántja Neelst. Talán tart tőle, hogy ő maga ingerli tovább nagyapát. – Vigyázz a fejére!

– Kornelius kemény gyerek! Meg se kottyan neki – morogja nagyapa, de azt hiszem, betaláltak Atticus szavai. A vén szivart kevés dologgal lehet megijeszteni, de azzal, hogy szó szerint hülyére veri Neelst, éppenséggel igen.

Atticus maga mögé tuszkol mindkettőnket, copfba fogott ősz haja meglibben az arcom előtt, a korához képest megdöbbentően erős hátát bámulom. A testén alig látszik, hogy elmúlt hatvan éves.

– Csak egy nyomorult lövést tévesztett el! Egyetlen egyet, és azt is csak egy centivel. Ne üsd a gyereket minden apróság miatt! – szól higgadtan.

– A gyerek az enyém! – förmed rá nagyapa. – Én fegyelmezem! Elegem van belőle, hogy mindenbe beleütöd azt a bozontos szakálladat!

– A jobb kéznek ez a dolga, Vincent – szól higgadtan Atticus.

– Akkor nem sokáig leszel már a jobb kezem – feleli hűvösen a vén szivar. Bennem reked a levegő. Atticus köztiszteletben áll. Népszerűtlen döntés lenne nagyapa részéről, ha elzavarná. Tovább rontaná az amúgy is kétes renoméját. Egyre gyakrabban csiripelik a madarak, hogy elégedetlenek a vezetésével.

Látni akarom nagyapa arcát, tudni akarom, hogy valóban komolyan gondolja-e, de nem merek elmozdulni Atticus árnyékából. Neels is lapít, de a máskor szénfekete tekintete, akár a villanógránát. Fehér inge a mellkasára tapad, lőportól szürkült, mindketten izzadunk az öltöny alatt.

– Jól vagy? – suttogom, és a tarkóját figyelem. Ott a haja tüsire nyírt, alatta a bőr kevésbé napbarnított, a rövid fekete hajszálak alatt máris kirajzolódik egy dudor.

– Kutya bajom. Hallgass! – mordul rám fojtottan. Megértem. Nem akar még egy ütést. A fejbőre nem repedt fel, ám máris dagad.

Neels hallgat, de tudom, mire gondol. Mostanában volt pár megjegyzése. „El fog jönni az én időm, és minden bűnéért meg fog fizetni." Várom. Mind várjuk. Viszont mind félünk, hogy Neels nem lesz különb, mint az öreg. Mindenkinél jobban szeretem a bátyámat, de rengeteget változott, mióta kivettek minket a suliból.

– A gyerek fontos neked, Vincent. Miatta mondtam, amit mondtam. A döntés a tiéd. – Atticus mindig mély benyomást tesz rám a hidegfejűségével.