Dél-Zéika vadrózsái: Celestina

6. Celly

Ximena átvert! Nem a konyhára osztott. Segítenem kell felszolgálni a vacsorát, rögtön az első napon. Az egész család ott lesz! Remeg a kezem, a fejembe beférkőzik Magnus. Hirtelen utálom a gondolatot, hogy a szobalány vagyok a családja házában.

Mindig elvártam a fiúktól a tiszteletet, különösen a kortársaimtól. A suli annyira más volt. A srácok megnéztek, megszólítottak, de úgy reagáltam, ahogy akartam. Egyenrangúak voltunk, és ha valaki szemtelenül viselkedett, akár nyíltan el is küldhettem a fenébe. Most alárendeltnek érzem magamat, szégyellem, hogy cseléd vagyok. A vállamra telepszik az érzés, szabadulni akarok tőle. Eltűnni innen, és soha többé nem látni Magnus Kondor ravasz tekintetét és féloldalas mosolyát. A gyomrom ici-picire húzódik össze, amikor megjelennek előttem a csokoládébarna szemek, amiket sűrű, vastag szempillák szegélyeznek. És milyen magas. Nem csoda, hogy őt néztem az idősebbnek.

Ezekkel a gondolatokkal rakom be a leveses tálat az ételliftbe. Ilyen kiszolgálást eddig csak régi filmekben láttam. Különös, a maffiából nem nézné ki az ember az eleganciát és etikettet, bár való igaz, hogy a Kondorok hosszú nemzedékek óta vagyonos család, rengeteg legális és illegális tevékenységgel. A dél-zéikai törvények felett állnak.

Ximena utasít, hogy menjek fel, a többit majd ő felküldi az étellifttel. Egyetlen egyszer beszéltük át, hogy mit kell tennem. Nem értem, miért engem küld. A személyzet többi tagja mind ötven év feletti, némelyik valóságos őskövület. Lefogadom, hogy ezer éve itt szolgálnak.

Fejben átveszem a teendőimet. Kipakolok, és legfeljebb akkor szedek nekik, ha kérik. A vacsora végéig készenlétben állok, ha esetleg szükségük van még valamire, de Ximena szerint nem lesz, legfeljebb ha az öreg Kondor az utolsó csepp bort is megissza a szobában. Akkor mehetek a pincébe.

Odafent belenézek az egyik plafonig érő, arany keretes tükörbe, hogy biztosan tiszta-e a kötényem, és rendesen áll-e rajtam a ruha. Bézs, pamut nyári ruha az öltözékünk, a szoknya része a térdemig ér, és ma estére felvettem alá egy fehér inget, hogy a vállam ne maradjon csupaszon.

Ismét eszembe jut Magnus. Vajon milyennek lát majd engem ebben a ruhában? Ó, de mit foglalkozom ezzel? Egyszer udvariasan bemutatkozott. Ez nem jelent semmit. Ettől még nem gondolom róla, hogy rendes vagy kedves fiú. Talán csak kipróbálta, hogyan reagálok. A célját valószínűleg elérte, mert úgy viselkedtem, mint egy idióta.

Kiveszem a tálat az ételliftből, és az ebédlőbe indulok. Az első, ami feltűnik a tekintélyes, vakító fényű helyiségben, a csend. A család nem beszélget, mozdulatlan, akár a falakon lógó, gigantikus festmények. Mindenki öltönyt vagy koktélruhát visel. Az asztal elég hosszú, hogy több tucat ember köré gyűlhessen, de csak nyolcan ülnek körülötte. Vincent Kondor foglal helyet az asztalfőn, ráncai elárulják, hogy az eddigi hatvan-egynéhány éve alatt a legtöbbet megélt érzelme a harag volt. Balján Kornelius, aki mogorván bámulja az üres tányérját. Most tűnik fel, mennyire hasonlít a nagyapjára. Mintha csak a fiatalabb kiadása lenne. A szemük hajszálra megegyezik, az íriszük szénfekete, az egyetlen különbség, hogy Vincent Kondor tekintete olyan üres, akár egy halotté, Korneliuséban pedig folyamatosan szikrák pattognak.

A vezér jobbján az öreg Kondor idősebb fia, Kornelius és Magnus apja, Dominik foglal helyet. Rá hasonlít Magnus. Dominik felesége, Hélia nem jött le vacsorázni, Ximena szerint nem szokott. A széke üresen árválkodik. Utána a sorban Dominik öccse, Kristobald és a felesége Kalista, majd a gyerekeik, egy nyolc éves, hullámos, barna hajú fiúcska, Enzo, és egy kilenc hónapos kislány, Ethelyn ülnek, körülöttük két dada sürög.

Magnusra direkt nem nézek rá. Kornelius mellett foglal helyet, és érzem a tekintetét magamon. Nem képzelem. Ha a szemem sarkából odapillantok, látom, hogy az arca követ az ebédlőn át, ahogy az asztalfőhöz viszem a levest. Amikor elhaladok mellette, megmozdul a széke. Hátrébb húzódik, hangtalanul siklik a márványon.