Dél-Zéika vadrózsái: Celestina

20. Neels

„Szakítok veled."

Ennyi. Ennyit írt Ellerie. Negyedjére tárcsázom, de nem veszi fel.

Képtelen vagyok felfogni. Lélegzeni akarok, de mellkasom merev, nem tágul. Felszínesen veszem levegőt, a telefont majd' szétroppan a markomban. Nem haragszom. Nem vagyok szomorú. Ez valami más. Mintha kidobna magából a valóság, kilőttek volna az űrbe, és többé nem lenne visszaút. A kibaszott rémálmom jut róla eszembe, abban szoktam így érezni magamat.

Fel-alá járkálok a szobámban, a hátamon a tetkó húzódik, ég, a szívem úgy kalapál, mintha dombnak felfelé futnék.

Nem értem.

Csak magyarázatot szeretnék. Vagy legalább hallani a hangján, hogy azért neki is nehéz egy év után szakítani. Hogy nem egy kibaszott SMS-t érdemlek. Hogy nem ilyen rohadt könnyű elválni tőlem.

De nem veszi fel.

Ötödjére tárcsázok, és a gépi hang tudatja, hogy „ezen a számon előfizető nem kapcsolható".

Letiltotta a számomat?

Ennyi? Elvág magától, kitép az életéből, mint valami fullánkot, és megszűnök számára létezni?

Üvölteni akarok a fájdalomtól, de csak leteszem a telefont az ágyra, és bámulom.

Tíz perccel ezelőtt még minden rendben volt.

Vagyis nem, miket is beszélek, kurvára semmi sem volt rendben akkor sem, de Ellerie ott volt. Valahol távol ott volt, és élt bennem a remény, hogy jön majd egy nyugisabb időszak, amikor ott folytatjuk, ahol abbahagytuk.

Miért hittem ezt?

Az én életem már nem fog ott folytatódni, amikor a suli kapuján kiléptem. Én leszek a kibaszott Kondor-klán vezére, és Ellerie nem kér ebből. Az ő szülei „normális" emberek. Az apja mindig is rühellte a gondolatot, hogy velem van. Nem bízott bennem, esélyt sem adott, hogy bizonyítsam, jól bánok a lányával. Soha nem bántottam, mindig tisztelettel beszéltem vele. Bármit megtettem volna Ellerie-ért, de a családja egy veszélyes bűnözőt látott bennem.

Én még semmit sem követtem el.

Nem öltem embert, nem vettem részt a családi drogbizniszben, sikkasztásban, adócsalásban, védelmi pénz-szedésben.

Még.

Ha vezér leszek, ezek a feladatköröm részét képezik majd, ahogy az öcsémnek is. Ez a sorsom. És most, hogy Ellerie kidobott, pofán vág a valóság.

Ellerie már a kapcsolatunk elején is bizonytalan volt velem kapcsolatban, pedig a suliban egész tűrhető volt a magaviseletem. Nem pofáztam vissza a tanároknak, nem verekedtem, nem terrorizáltam senkit, a jegyeim elfogadhatóak voltak. Igaz, hogy két évvel idősebb voltam az osztálytársaimnál, ugyanis az általános iskola első két osztályát késve végeztem el. Kicsiként kezelhetetlen voltam, de mára képes vagyok korában tartani az indulataimat. Azonban Ellerie bizalmát nem sikerült egy év leforgása alatt sem elnyernem.

Egyáltalán milyen ember vagyok én? Az vagyok, akinek érzem magamat, vagy az, akinek mások látnak? Lehet, hogy nincs is valós képem saját magamról? Máris átváltoztam volna? Az a szívtelen szörnyeteg vagyok, akinek nevelnek, akinek láttatnak?

Hirtelen Celly jut eszembe. A bizalmatlanság és undor, amivel méregetett, mikor először meglátott. Akkor még semmi okot nem adtam rá, szó nélkül sétáltam el mellette, mert majd' széthasadt a fejem a fájdalomtól. Aztán persze bunkó voltam vele. Viszont segítettem is neki. Magam sem tudom, melyik vagyok én. A jobb kérdés talán az, hogy melyik felé tartok. Melyiket akarom választani?