Dél-Zéika vadrózsái: Celestina

4. Celly

A hallba két szürke öltönyös srác robban be. Csak a Kondor fiúk lehetnek. A keringésem megtorpan, a szőrszálak a karomon vigyázzban állnak.

Lopva pillantok feléjük, nem tudom eldönteni, ki kicsoda.

Mindkettő hatalmas. Az egyik magasabb, a másik izmosabb. Nehéz megítélni, ki az idősebb közülük. Igazam volt tavaly nyáron, tényleg az egyikőjük bámult meg Fontanában.

Az erősebb egy pillantásra sem méltat, döngő léptekkel halad el mellettem, és megindul felfelé a lépcsőn. Izzik körülötte a levegő, engem pedig a hideg ráz. Goromba vadállat. Nem ő volt az.

A magasabb testvér néhány lépés távolságra áll meg tőlem, és leplezetlenül bámul.

Ez a széles mosoly, a libabőr, ami felkúszik a nyakamon... Ez a fiú volt az, és most ugyanúgy néz rám. Azt kívánom, bár ne tenné. Nem vagyok rá kíváncsi, azonban ő nagyon is kíváncsi rám. A kezét zsebre vágja, a fejét kissé oldalra dönti, a szeme megvillan, akár egy rókáé. Igyekszem Ximena magyarázására összpontosítani, de érzem magamon a srác tekintetét. Majd lassan elindul felénk.

Ne!

Most nem szaladhatok el, mint legutóbb, de továbbra sem akarok szóba állni vele. Miért nem tud ő is felcsörtetni az emeletre, mint a testvére? Egek, csak ne Kornelius legyen az!

– Szia! – A fiú várakozón néz rám. Egy fejjel magasabb, a válla széles, a mellkasán megfeszül az ing. Idősebbnek hat a koránál, és ravasz mosollyal méreget. Vajon ő is emlékszik rám?

Megzavarodom. Kezet kéne nyújtanom? Én vagyok a lány, de az alkalmazott is. Ez a fiú rangban felettem áll. Kínosan hosszú a pillanat, valamit tennem kell.

– Szia! – nyögöm ki, és kezet nyújtok. Elfogadja. A gyűrűsujján hatalmas, aranyfoglalatú zafír díszeleg, az ingujja alól csillogó aranyóra villan ki. Többe kerülhettek, mint amit én egy év alatt megkeresek itt. A kézfejem elvész a fiú hatalmas tenyerében, izgalmat küld fel a karomon, át a vállamon, majd végig a gerincem mentén. Az inger a csípőtájékomon landol, és szétárad az alhasamban.

Nem értem, mi történt velem. Egyetlen érintésétől bezsongtam? Ez kész röhej!

Szürke zakót és fehér inget visel, melynek felső gombját hanyagul nyitva hagyta, betekintést engedve a tónusos mellkasára. Fel kell szegnem az államat, hogy a szemébe tudjak nézni. Sötétbarna tekintete vonz, mintha magába akarná szippantani a lelkemet. Ellenállok.

– Magnus Kondor vagyok. Nagyon örvendek!

– Celestina Bastien – felelem kurtán, és rettenetesen hülyén érzem magam. Magnus hangja kedves... és állati mély. Pofátlanul jóképű, annyira, hogy még inkább zavarba jövök tőle. Elhessegetem a gondolatot. Ez a fiú veszélyes.

– Nagyon szép neved van – szól karizmatikus mosollyal Magnus. Fűszeres parfüm lengi körül, amibe égett lőpor szaga vegyül. Olyan az illata, mint a fahéjjal behintett, tábortűzön sült mályvacukornak. – Mennyei – suttogja Magnus, és tetőtől talpig végigmér.

Mármint a nevem? A nevemre gondolt, igaz? Az arcom izzani kezd.

– Igen, azt jelenti – hebegem. – Az égből érkezett.

– Azt el is hiszem – mondja fürkésző tekintettel Magnus, és alig hallhatóan teszi hozzá: – Kiscsillag.

Mi a fene? Mit meg nem enged magának, hogy máris becézget! Ha nem a maffiavezér unokája lenne, most elküldeném a fenébe.

Odafent bevágódik egy ajtó, és összerezzenek. Magnus a lépcsőt kémleli.

– Elnézést kérek a bátyám viselkedése miatt! Rossz napja van – szól végül.