Dél-Zéika vadrózsái: Celestina

12. Celly

2012. június 20.

Hullafáradtan esek be a szobámba. Naphosszat attól rettegtem, hogy összefutok valahol a vén Kondorral. Legutóbb, amikor elsétált mellettem a folyosón, végigsimította a hasamat. Lemerevedtem, mint őz az autó reflektorfényében. Ha az iskolában egy fiú ilyet csinált volna velem, biztosan pofon vágom. De Vincent Kondor a vezér. Ha hozzáérek, kivégeztet. Ha ő hozzám ér, annak nincsen következménye.

Ximena mélyen hallgat Pernelláról, egy kukkot sem tudtam kihúzni belőle. Talán felakasztották, talán saját magát akasztotta fel. A lényegen nem változtat. Mindenképpen köze van hozzá a vén Kondornak. Tett valami retteneteset, és az a lány meghalt emiatt. Ki kell jutnom innen.

Fogalmam sincs, mit tegyek. Lehet, hogy egyszerűen el kéne szöknöm, és menni, amerre a szemem lát. A gond csak az, hogy alig van pénzem. Még nem kaptam fizetést, egy hajójegyet sem tudnék venni Betrára. Egyáltalán kiengednének a kapun? Ha Neels mondaná, akkor biztosan, de annyi kétely motoszkál a fejemben vele kapcsolatban, hogy felsorolni is nehéz lenne.

Magnus tuti haragszik rám. Talán itt akar tartani. Talán Neels a tegnapiak után nem fog többet segíteni. Miért is segítene nekem, ha a testvére mást akar? Miért segítene egyáltalán? Már ahhoz is erőt kellett vennem magamon, hogy a telefonját elkérjem, de amikor bejött Magnus, és megláttam azt a dühödt döbbenetet az arcán, egyből elment a kedvem, hogy több szívességet akarjak a bátyjától. Talán tőrbe csalnak, és bosszút állnak, amiért kikosaraztam Magnust. Elvégre Kondorok. A vérükben van az aljasság.

Lehet, hogy ostoba döntés volt elutasítanom Magnust. Ha a kedvében jártam volna, akkor segítene, de...

Nem, azt hiszem, nem.

Akkor semmi oka nem lenne, hogy hagyjon elmenni. Arról nem is beszélve, hogy undorodom a gondolattól, hogy Magnusszal érdekből kezdjek ki.

Száguldoznak a fejemben az eshetőségek, mentális sakkjátszmát vívok saját magammal. Melyik esetben nagyobb az esélyem a szökésre? Fogalmam sincs.

Leülök az ágyra, és a tenyerembe temetem az arcomat. Összeprésel a vén Kondor gondolata, icipicire zsugorodom tőle. Soha nem feküdtem még le senkivel, de mindig úgy terveztem, hogy a nagy szerelmemmel teszem meg. És most egy öregember liheg a nyakamba, aki hírhedt a kegyetlenségéről.

Remegni kezdek.

Futni akarok. Most azonnal ki akarok jutni innen!

Sorra veszem a lehetőségeket. A kapukat őrzik, engedély nélkül nem mehetek el. A kerítésen szögesdrót fut körbe. Ha találnék egy fát, ami elég magas, egy pokrócot terítenék a drótra, és úgy másznék át rajta? Vagy ha ki tudnék surranni, amikor valaki más távozik? Ha esetleg...

Kopognak az ajtón, és összerezzenek. Hallgatok. Nem akarom beengedni, bárki is az. Nem vagyok itt. Még levegőt sem veszek. Nem létezem.

– Én vagyok az, Celly! Magnus!

Ó, a fenébe! Mit akar? Megint csatakos vagyok az izzadságtól, és reszketek, mint a nyárfalevél. A hátam közepére sem kívánom.

– Csak egy mondatot szeretnék váltani veled, utána eskü, lelépek!

Mi a francot akar? Miért nem hagy békén? Egyszer már elutasítottam. De gondolom, az ilyen beképzelt, úri fiúk nem értenek a nemből. Azt hiszik, övék a világ, és bármit megkaphatnak. Kornelius pedig a tegnapi beszélgetésünk után minden bizonnyal adta alá a lovat. A csudába már, annyira utálom ezt az egész családot!

Kinyitom Magnusnak az ajtót, egyszerűen azért, mert nincs más választásom. Ha betöri, utána már bezárni se tudom majd. Hirtelen már az sem érdekel, hogy nézek ki. Csak el akarom küldeni a fenébe. Aztán ki is végeztethet, nem érdekel. Most semmi sem érdekel!

– Mit akarsz? – mordulok rá.

Elkerekedik a szeme. Megdöbbent, talán az indulattól, talán attól, hogy ma még csapzottabb vagyok, mint legutóbb.

– Bejöhetek?

– Minek? – csattanok fel. Ha most hozzám ér, kikaparom a szemét, és nem érdekel, mit kapok érte.

– Egy perc, Celly! Nem fogod megbánni – suttogja, és körbekémlel a folyosón. Hezitálok. Ha beengedem, akkor leteper? Már mindegy.

– Gyere! – szólok megadóan. Nincs hova menekülöm.

Magnus besétál, és becsukja maga mögött az ajtót, még a kulcsot is rá akarja fordítani, de az nem mozdul.

– Elromlott? – kérdi zavartan. Félretolom, és megpróbálom én a zárat. A fenébe már, tényleg nem működik! Tegnap még be tudtam kulcsolni. Ó, édes istenem, mi folyik itt?

– Eddig nem volt baja – felelem kétségbeesetten.

Magnus előránt a zsebéből egy pillangókést, és kipattintja. Tátva marad a szám. Ezek ilyenekkel mászkálnak a zsebükben? Tényleg naiv vagyok, hogy ezen képes vagyok meglepődni. Remélem, nem nekem szánta.

Magnus pár pillanatig piszkálja a zár nyelvét, majd rápróbál a kulccsal. Működik. A tény megnyugtat, annyira, hogy már nem akarom kikaparni Magnus szemét.

Azt a gyönyörű, mélybarna szempárt, ami most kajánul csillan meg.

Érzékelte a hangulatváltozásomat, elmosolyodott tőle, és közelebb lép. Zakóban van – ezek mindig zakóban vannak –, és a belső zsebéből egy dobozt vesz elő. Mi a fene?

– Hoztam neked valamit – szól lágyan, és felém nyújtja a dobozt. Rá sem nézek.

– Nem kell semmilyen ajándék! – felelem, de a harci kedvem lelohad, kavarognak bennem az ellentmondásos érzések, és feloldódnak Magnus látványában. Minél többet találkozunk, annál helyesebbnek tűnik. Irritálóan vonzó, és tisztában van vele. Hogy a fenébe jut még ilyenkor is ez eszembe?

– Ez kell. Hidd el! – szögezi le, és kitartóan nyújtja felém a dobozt. Nincs becsomagolva, így látom, hogy egy mobiltelefon doboza az. Elképedek. – Van benne SIM-kártya is, meg minden. Rögtön tudod használni. Felhívhatod az unokatesódat, vagy az apádat vagy bárkit.

Melegség fut át a testemen. Legszívesebben a nyakába ugranék, és megcsókolnám. Ez a legszebb dolog, amit valaha bárki tett értem. És nem a telefon miatt, hanem mert tényleg erre volt most a legnagyobb szükségem.

A kezembe veszem a dobozt, és elrebegek egy köszönömöt.

Aztán csak állok, és bámulom. Egy fehér iPhone van a dobozon. Szép. Ha megengedhetném magamnak, biztos valami ilyesmit veszek.

De a fenébe, most mit mondjak Magnusnak? Nem tudom, akarom-e őt. Azért biztosan nem, mert ajándékot vesz. Nincs abban semmi rossz, de annyira pocsékul venné ki magát, ha most adnám be a derekamat. Ráadásul megint sem időm, sem erőm, hogy átgondoljam ezt az egészet. Nem akarok beleugrani. Nem ismerem őt. Minden jó benyomás ellenére ott a bizonytalanság. És most lekötelezett. Annyira egyenlőtlen, annyira kínos a helyzet! Ez így nem megy. De ha visszaveszi a mobilt? Vagy egyszerűen letiltja a SIM-kártyát? Biztosan az ő nevén van. Mi a fenét csináljak?

– Megyek – szól Magnus. – Csak ezt akartam odaadni. És ha valami gond van, tudod, hol találsz. Bármiben segítek.

Szinte hallom: „Csak ne a bátyámat keresd helyettem." Ez különösen rosszul eshetett neki.

– Köszi – motyogom lesütött szemmel.

Az ajtó bezáródik. Kongó üresség marad Magnus után. Egyszer sem hívott Kiscsillagnak. Miért nem? Vissza akarom hívni. Azt kívánom, bár átölelne, és belefúrhatnám az arcomat a nyakába. Érezhetném a bőre melegét, és egy pillanatra elfelejthetném azt a sok rettegést. Meg akarom érinteni az arcát. A szép állát, a vastag ajkait. Beletúrni a hajába.

Törődik velem. Nagyon is. Még abban is segítene, hogy eltűnjek innen.

***

💖 Szia! Nagyon örülök, hogy végigolvastad ezt a fejezetet. 💖

⭐ Ha tetszett, akkor nyomj egy csillagot, és ha van bármilyen meglátásod, kérdésed, hozzáfűznivalód, akkor bátran kommentelj! ⭐