Dél-Zéika vadrózsái: Celestina

7. Magnus

2012. június 17.

Ma a reggelt a tetoválószalonban kezdtük. Tágas, szpotlámpákkal bevilágított helyiség. A falakat feketére festették, és mindenféle bekeretezett mintákkal aggatták tele. Egy részük kedvcsináló a vendégeknek, a többi fénykép a kész munkákról. A negyvenes éveiben járó, szakállas, teljes testén kivarrt faszi vérprofi. Lenyűgöző mintái vannak. Talán még tetszene is a hely, de hat órája ülök étlen-szomjan egy helyben, és bámulom, ahogy Neels hátát kivarrják. Felkerül rá a keselyű, a család szimbóluma. Hamarosan rám is ez vár. Már ha nagyapa méltóztat nekem időpontot foglalni. Ez ugyanis, mint minden a családban, az ő döntése, én pedig az elfeledett gyerek vagyok. Aki most szétunja az agyát.

Jobb híján magam elé meredek és töprengek. Neels és Celly felváltva követelik a helyet a gondolataimban. Nem tudom, melyikőjükön jár többet az eszem.

A bátyám megrémít. Mintha minden nappal egyre rosszabbul lenne. Olyan vele nagyapa közelében lenni, mint benzines kannával sétálni át egy lávafolyam felett. Biztos vagyok benne, hogy az öreg is érzi, és állati kíváncsi vagyok, mi jár a fejében. Neels erős, ravasz és önfejű. Félek, mi fog történni, amikor fellázad. Mert fel fog. Ebben minden nappal egyre biztosabb vagyok.

Celly gondolata szintén kikészít. Annyira rohadtul szégyellem előtte a családomat, hogy szavakba önteni sem tudom. Miért pont így kellett vele találkoznom? Miért nem a suliban vagy egy buliban? Miért kellett neki egyből a legrosszabb merítéssel szembesülnie a mindennapjaimból? A bátyám bunkózása még hagyján, bár arra sem vagyok büszke, de amit nagyapa csinált, attól legszívesebben a vén szivar torkának ugranék. Mi a francot akar egy velem egykorú lánytól? Megdöbbentett. Tudtam, hogy szar alak, de erről az oldaláról még nem ismertem. Eddig. Talán naiv kölyök voltam, azért nem tűnt fel. Neels pedig célozgatott valamire, amit azóta sem hajlandó elárulni. A hideg ráz tőle. Mi a franc történt Pernellával?

A bátyám arca gyöngyözik a verítéktől, és vörös, mint egy tarisznyarák páncélja, azonban a mimikája nem mutat fájdalmat. Nem szabad. Még akkor sem, amikor nagyapa kimegy ebédelni. Minket nem kérdez meg, kérünk-e valamit. Felteszem, a vacsoráig éhen maradunk. Azt sem tudom, én mit keresek itt. Csak ülök, és bámészkodom. A tetoválógép halkan zizeg, a helyiségben vágni lehet a füstöt, mert nagyapa öt szivart szívott el, mióta itt vagyunk. Szó szerint lélegzünk fel, amikor lelép kajálni.

– Sok van még mára? – kérdi Neels. A tű a gerince mentén jár, ma a kontúrok kerülnek fel.

– A felénél járok – mormogja a szikár, szakállas, ötvenes tetováló. – A mai adagnak.

Neels a szemét forgatja. Most tűnik fel, hogy vérvörös a kötőhártyája. A két keze az ágy lábát markolja, az ujjpercei hullafehérek.

– Mennyi idő lesz összesen, amíg elkészül? – kérdem.

– Olyan hatvan óra – feleli a faszi.

– Ma letudunk tizenkettőt – sóhajt Neels.

– Ne mocorogj! – mordul rá a tetováló.

– A kibaszott következő vezérrel beszélsz – feleli hűvösen Neels. Vigyorogva figyelem a vén pasas arcát. A szeme elkerekedik, rádöbben, mit mondott. Nem egy közönséges kölyökkel társalog.

– Elnézést! – szól halkan.

Tetszik.

Tetszik, hogy Neels megköveteli a tiszteletet.

Felsóhajtok. Zsibbad a seggem, de nem merek felállni. Nagyapa azt mondtam, ezt végigülöm, és ő általában szó szerint érti a dolgokat.

– Mi van? Nem téged böködnek tűkkel – mordul rám Neels.