A lehetetlen //LeeMinho.ff//

11

Myung-Dae szemszögéből

Mióta ki értem az épületből csak az vezényel hogy találjam meg Hannah-t még mielőtt a táborba ér. A lábam még hála istennek nem fáj.Már mindjárt oda érek és még sehol sem találom a lányt. Fegyverek hangjára fel kapom a fejem.

- Oh, bazdmeg nálam meg nincs is fegyver!- csaptam fejemre, de futok tovább csak már óvatosabban. Halk sírásra leszek figyelmes egy tömbház mögött, lassan oda osonok majd meg pillantom Hannah-t, gyorsan oda rohanok hozzá és le gugolok az ülő lány elé.
- Mi a baj? Jól vagy? Nem esett bajod?- kérdezem aggódva, az állánál fogva magam felé fordítom

- Kérlek hagyj!- lökte el kezem sírva

- Állj fel.- fogtam honallja alá és úgy állítottam lábra. Neki dölt a falnak.

- Miért vagy itt? Miért pont te? El engedtek vagy el szöktél?- kíváncsiskodott

- Érted jöttem. És el engedett Chan abba bízva hogy vissza viszlek. Szóval kérlek menjünk vissza. Majd később vissza jövünk azért a füzetért.- néztem szemébe ami könnyes volt.

- Nem! Nekem most kell! És nem megyek vissza! Egyedül akarok lenni valahol nyugodtan.- kezdett el megint sírni

- Te ne sírj már ennyit! Olyan vagy mint régen.- húztam magamhoz és meg ölelt amit viszonoztam majd fel nézett rám

- Mint régen? - kérdezte, de erre nem válaszoltam le hajoltam hozzá és össze érintettem ajkainkat. Nem ellenkezett, hagyta meglepő módon. Majd gondolom észhez tért és el lökött magától és újra a földre rogyott, én pedig még mindig elötte álltam majd le gugoltam hozzá.

- Emlékszel mikor még iskolába jártunk és elkezdted a verseidet írni?- kérdeztem mire bólintott- Emlékszel arra mikor ide adtad a füzeted?- hümmögött eggyet - Azok a versek jók voltak. Szíven ütöttek. Naplementém.- mosolyodtam el, mire fel kapta fejét

- E . Emlékszel erre a becenévre?- kérdezte meglepődve

- Ezt nem felejtem el soha sem. Még mindig te jutsz róla eszembe.- öleltem magamhoz

Hannah szemszögéből

| 5 évvel ezelőtt mikor még iskolások voltak(végzősök) |

Éppen az egyik padon ülök a térdemen még az a füzet amit a szülinapomra kaptam nagyiméktól és most abba írom a verseimet. Most kezdtem el nem rég írni, még csak 1 vers van benne és most írom a másodikat. Van egy srác aki már régóta tetszik egy kicsit rá utalnak de nem feltűnően. Majd valaki le ült mellém, de nem szenteltem rá túl nagy figyelmet, majd meg kocogtatta vállam. Fel néztem Myung-Dae volt az egyik nagy  szerelmem , de a legjobb haverom is egyben.

- Kérsz?- nyújtott felém egy palack vizet.

- Kösz, nem. És vidd innen míg el nem áztatod a füzetem!- löktem el a felém tartott kezét.

- Mit írsz folyton abba a füzetbe ? Mindig csak gondolsz eggyet és írni kezdesz. Nem unod már ennyit írni egy nap?- akadt ki egy kissé

- Nem, ez az én boldogságom. Ez hoz nekem nyugalmat.- emeltem fel a már be csukott füzetem.

- Mi az írás? Engem az inkább fel idegel mint, hogy le nyugtat.- mondta hisztérikusan

- Igen mert más személyiség vagyunk. Engem ez nyugtat meg. Nézd meg ha nem hiszel nekem!- nyújtottam felé meggondolatlanul

- Na mutasd a füzeted. Nézzem mi nyugtat meg téged ennyire.- vette el tőlem majd rám nézett

- Tessék!- bólintottam, majd ki nyitotta.Nem írtam bele oly sokat de amiket is bele írtam nekem eddig azok a kedvenceim. A címei: Már megint, Ez nekem már fáj.