A lehetetlen //LeeMinho.ff//

01

Johnson Hannah vagyok, 22 éves és egy elég kalandvágyó lány, de nincsen semmilyen kaland az életembe. Van egy legjobb barátnőm aki koreában èl, Lee Si-Yeon aki 23 éves . Olyan mintha csak a nővérem lenne.

A szüleim mikor még 10 éves voltam meghaltak autóbalesetben. Azóta a nagyszüleimnél laktam csak mikor a 20-at töltöttem és hazafele tartottam akkor a mentők mentek el onnan. Rengeteg rendőr állt ott így oda rohantam az egyikhez, hogy mi történt azt mondta, hogy valaki betört és lövöldözni kezdett. Mikor megkérdeztem hogy hogy vannak a nagyszüleim azt mondta hogy meghaltak. Másnap találkoztam Si-Yeon-nal mivel egy ruhásboltba  mentem , hogy vegyek a temetésre ruhát és ekkor össze ütköztünk.
Ő akkor volt 21 éves. Olyankor volt 3.-jára  Ausztráliában. Azóta a legjobb barátnők vagyunk.

Most épp a repülőn ülök, elmegyek Si-Yeon hoz meglepetésként, koreába. Már mind ketten abba hagytuk a sulit így sokkal szabadabbak lettünk.

Ahogy felszált a repülő pár percel kèsőbb el aludtam. Arra ébredtem, hogy mellettem ül egy 23-25 éves körüli pasi aki ébreszget.

Hosszabb szőke haja bele lógott a szemébe , amit ki is sepert onnan így meg bírtam nézni azt is. Aranyló barna szeme volt .

- Elnézést.- szólalt meg. Nem nagyon tudhatott angolul nem volt meg az akcentusa.

- Le szállunk?- kérdeztem meg koreaiul, mire elkerekedet szemmel nézett rám.

- I...igen - mondta ő is már koreaiul.

Össze szedtem magam. Az utazós táskámba pakoltam mindet amit csak elővettem majd vártam hogy a gép landoljon.

- Szabad kérdeznem, hogy hány éves vagy? - kérdezte bizonytalanul az angolt és a koreait keverve. (Így hallatszódott: ,,may i ask 그는 몇 살입니까 you?")

- 23 vagyok. Te?- kèrdeztem èn is keverve. ( Így: I am 23.너?)

- 24. Hogy hívnak?- kèrdezte mostmár csak koreaiul.

- Johnson Hannah. Téged?- kèrdeztem szintèn koreaiul.

- Hwang Hyunjin - mondta. Ettől kezdve megsem szólaltunk.

Ahogy le szált a gép egyből a bőröndömèrt  mentem és fogtam egy taxit. Elrendeltem magam Si-Yeon házához. Ahogy meg álltunk a ház előtt a szívem torkomba zakatolt.
Kíváncsi voltam hogy mit fog reagálni rá hogy itt vagyok.

Be kopogtam az ajtón majd vártam hogy ki nyissa azt. Pár perc után ki is nyitotta, nagyon meglepődött aztán a nyakamba ugrott.

- Úristen! Hogyhogy itt vagy? Mièrt nem szóltál hogy jössz? Ki mentem volna eléd!- ,,szidott le" mint egy anya komolyan mondom.

- Tèged is jó látni.- mondtam forgatott szemmel.

- Jól van, bocsi. Na gyere be.- vette el tőlem a csomagjaimat majd be mentünk. Van egy vendègszobája oda be is költöztem.

- És meddig maradsz?- kérdezte izgatottan, egy mosollyal az arcán.

- Meddig maradjak? Jó sok ruhát pakoltam, hogy te eldöntsd.- mondtam, mire még nagyobb lett a mosolya .

- Maradhatsz az egész életemben itt! Ha hamarabb halok meg akkor tied lesz a ház!- utasította, vigyorogva.

- De nem fogsz hamarabb meghalni!- szidtam le.

Ahogy ki pakoltam a bőröndömből Si-Yeon egèsz vègig mesélt hogy mi törtènt vele eddig , ahogy én is meséltem neki.

Ahogy végeztem  ki mentünk a konyhába és elkezdett vacsorát csinálni. Addig én a nappaliba kerestem a Tv-n egy jó kis filmet, mikor találtam megterítettem az asztalt. Addig egész végig sztorizgattunk egymásnak. Elmondtam ami törtènt velem a repülőn is.