FELDOBOM A KÖVET [BEFEJEZETT]

20.rész

''sose lesz vége

sose lesz vége

sose lesz vége

sose lesz vége

sose lesz vége

sose lesz vége

sose lesz vége''

-Szóval, ennyi lenne. – csukta be az utolsó halványkék füzetét a férfi, miközben az előtte ülő még mindig csöndben nézett maga elé, nem is tulajdonképpen rá, látszott rajta, hogy mélyen el van merülve gondolatainak világában. Mikor először meglátta itt, szinte röhögnie kellett az olasznak, hogy így találkoznak újra, egy jó harminc évvel később az osztálytalálkozó óta. Magával ellentétben, aki az idő alatt megkopaszodott, és maradék arcszőrzete is úgy kifakult, mint életkedve negyven éve, és megvénült testét már különböző helyeken tetoválások is borították, a másik az még mindig úgy nézett ki, mint ifjú korában. Talán ő végig jobban is adhatott magára, meg lehet a sok kapitalista tisztálkodási produktum mégse volt akkora átverés, mint aminek Giorgio beállította őket – mert hogy szerinte olyan dolgok, mint bőrradír meg arcmaszkok semmit sem értek, csak újabb lehetőséget a pénzkidobásra, amiből köszöni szépen, de inkább nem kér. Borotvát is ritkán vett kezébe, és három az egyben tusfürdő-sampon-balzsamával több mint elégedett volt, és javíthatatlanul kinéző fogain meg semmilyen drága fogkrém sem tudott segíteni, így a legolcsóbbat vette el rendszeresen a polcról. Ebben azért hasonlítottak mindketten, amit egy apró győzelemként könyvelt el, hogy nem feltétlenül nagy dolog, hogy ennyire elengedte magát, mert van, amit semmilyen pipera nem tudott elrejteni, ha csak nem valami megkérdőjelezhető műtétet hajtanak végre az emberek. Számít a külső, és van, aki jobban védi magát, de azért ilyen kis apróságokra pozitívum figyelni, hogy megtudjuk a másik ember valóját, hogy azért ő sem olyan tökéletes, mint aminek tűntetni akarja magát.

Nem volt ellene annak, ha valaki plasztikai műtét mellett fektette a pénzét különösebb egészségügyi ok nélkül is, elvégre kicsoda ő, hogy arról papoljon mit szabad és mit nem az embernek csinálni magával, de minden tökéletlenséget elfedni próbálni nem az ő asztala volt. Nem érezte volna attól jobban magát, ha újra az a helyes tinédzser lenne, akit azért jó szemmel méregettek, és sokszor kapott dicséretet megjelenésére, az egész ugyan olyan ürességgel töltötte el, mint ha csak az időjárásról kezdtek volna el neki beszélni. Talán azért azt irigyelte, hogy másoknak ez az útja is nyitva van a boldogság felé, és akkor ő is rendben tartotta volna magát idős koráig, de neki még egy párja se volt, akiért érdemes lett volna flancoskodni egy kicsit. Bár hozzájátszott érdektelensége mások véleménye iránt, de legalább így önazonosabb is volt, hogy külseje reflektálta, amit magában hordozott, ezért nem is lepődött meg, hogy nem nagyon volt ínyére senkinek vele párkapcsolatot kezdenie. Igazából, minek is törődni magával, ha úgy is egy féreg gyomrában köt ki, a pénzét pedig addig fontosabb helyekre tudta befektetni alkohol és dohánytermékek formájában. Ne hagyjuk éhezni a férgeket, nekik is vannak érzelmeik.

Barni mondjuk minden bizonnyal festette a haját, hogy ugyan az a barnás árnyalat megmaradt a fején, egyetlen oda nem illő fehéres folt nélkül, és még hosszabb is volt, mint régen, teljesen ellentmondva az öregedés általános következményeinek, pedig ő még idősebb is volt egy évvel nála. A ráncosodást nem értette hogyan küszöbölte ki, és hogy volt újságíróként ennyi pénze meg ideje a külsőjével törődni, főleg, hogy két évvel azelőtt került be a börtönbe, mint Giorgio, ha jól emlékszik az elmondottaira, mert azt már nem most említette. Az utóbbi hetet a magasabb férfi kérésére azzal töltötték, hogy olvassa fel a naplóit, amikhez nem volt egyszerű hozzájutnia, de nyilván Barniról volt szó, aki mindent megszerez, amit akar. Az a csoda, hogy még nem szerzett semelyik őrről blackmail anyagot – így belegondolva talán meg van az oka miért is hozathatta be azokat a füzeteket, amikre ténylegesen kíváncsi volt, tehát a Zsombival való találkozástól kezdve keltezetteket. Gyerekkorát pár mondatban összefoglalta, de arra már szerencsére egyre kevésbé emlékezett, meg amiket közben leírt gondolatokat úgyis nyújtottak egy átfogó képet az akkor történtekről, meg volt egy érzése, hogy nem érdekli a szívszorító története szülei bántalmazásáról, mert nála már nem lehetett szimpátia pontokat szereznie. Mintha csak rá várt volna egészen eddig, főleg első találkozásukból kiindulva, mikor egy könyvvel a kezében ült a sarokban lévő széken, és csak önelégülten, és lenézően vigyorgott rá, ahogy felidegesített arccal belépett a cellába, még csak meg se próbálva tettetni, hogy érdekli, amit elvileg olvas. Pedig abban is biztos volt, hogy valahogy ki is tudta volna magát innen beszélni, félelmetes volt, amit meg tudott tenni a férfi, de ehelyett ott vált rá, és áradt belőle a megvetés felé, és azóta az olasz aktívan terrorban volt tartva, félvén, hogy másnap nem fog már felébredni, ha befejezi a meséje felolvasását.