FELDOBOM A KÖVET [BEFEJEZETT]

8.rész

''Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,

kinek szeméből mégis könny ered.

Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén

nagyon meg tudtam szeretni veled.''

Zsoma mellett legjobb viszonyban valószínűleg matekórás padtársával volt, így történt meg az eset, hogy a tavaszi szünet második napján a parkban ültek együtt, kivételesen a többiek nélkül. Aznap a fiú legkedvesebb barátja terápián volt, így nem tudott nála csövelni egész nap, és még haza is kellett aznap mennie, ami nem volt igazán ínyére. Ritkán volt az egyébként, hogy mással találkozik kettesben, szinte nem létező szituáció, mert nyilván azért mindenkinek meg volt a maga dolga, és az elmúlt időben nagyon sok időt emésztett fel a banda is. Már harmadik számuk van készülődőben, – a Pókot végül felvállalták, és elkészült rá a többi hangszer kottája is, valamint felvetődött az ötlet, hogy ki kéne tenni magukat az internetre, hátha kapnak egy kis elérést, esetleg koncert lehetőséget idő közben, főleg mert Giorgio nagyon szeretett volna önállósodni barátja felszerelésének használatától – amit egyébként nagyrészt Barninak köszönhettek, és ez alkalommal ő is próbát akart tenni az énekléssel. A bajszos kifejezetten boldog volt, hogy már a többiek is egyre jobban kezdtek önálló gondolatokat belerakni a zenéikbe, és hogy kezd az egész fellángolás tényleg tartós tűzzé válni.

Őszintén, nem gondolta volna, hogy a magasabb srác ilyen gyorsan el fogja fogadni invitációját, mivel ideje tetemes részét Petivel tölti, valami hasonló módon, mint ő a szemüvegessel, de nem mintha nyafogni akarna, kifejezetten örült furcsa felszabadult idejének. Péter pedig minden bizonnyal csak beteg volt, előző héten nem volt iskolában, és pénteki kiruccanásukra se jött el, bár az se volt szokásos, hogy nem írt előre közös csoportjukba, mint régebben tette, ha nem tudott jönni, de mind pasija és legjobb barátja megerősítették a tényt, hogy nincs komoly baj, bár nem mondta specifikusan miért maradt otthon. Elvileg a csütörtöki próbán jelenése lesz, úgyhogy ott tervezett jobban érdeklődni felőle, annyira amúgy se szeretett telefonon írogatni, meg nyilván nem az üzengetés volt a prioritása per pillanat, hanem a lábadozás.

Április gyanánt egyre szebbre fordult az idő, és egyre jobban nyerték vissza a fák színeiket, az egyébként elég semmilyen tél után. Nem volt túl hideg, és hó egyszer esett, Gio ezzel még jobban kételybe esve, hogy valaha láthat-e megint fehér karácsonyt, az egyetlen napot, amin úgy ahogy emberi módon viselkedtek szülei. Ha másra nem volt jó az egész keresztény kabaréjuk, akkor arra, hogy aznap együtt elmentek a templomban – persze ezen egy alkalommal az évben józanon – szépen kiöltözve, már amennyire anyagi helyzetük megengedte, és úgy állták végig az éjféli misét, amit este tízkor tartottak. Előtte példamutatóan meggyóntak, meg egy kissé nevetséges összegű alamizsnát is adtak – kemény tizenöt forintot hárman együtt, de az már senkinek se verheti a szemét, hang alapján nem lehet megkülönböztetni egy ötöst egy kétszázastól. Minden alkalommal elölről a második sor jobb szélén ültek, és a korán elsőáldozó Gyuri régen verő büszkeséggel ment ki átvenni az Úr testét, mivel vele egykorúakat látni ritkább volt, mint fekete gólyát. Még akkoriban kifejezetten kedvesek voltak vele, a ministráns fiúkkal együtt mindig kapott narancsot meg mogyorót, csak a tényért, hogy rendszeresen járt az évben. Lehet félig meddig ezért is tartott ki mostanáig érdekes hitében, a közösség akkor rendes nyomot hagyott rajta. Mikor hazaértek, már várt a délelőtt feldíszített műfenyő a kis műanyag díszekkel a mű boldog családra, hiába volt legtöbbször üres alatta a rés, hiszen anyagi problémáikat nem lehetett művé tenni. Huszonnegyedike gyanánt mindig főzött az anyja halászlevet, és hiába volt mindig elsózva, Gyuri úgy ette, mintha nem lenne holnap, legalább kétszer repetázva, és agyon dicsérve a tökéletlen levest. Olyankor anyja az évben egyszer örülni tűnt jelenlétének, és a fia próbálta addig kihúzni a pillanatot, amíg tudta, hiszen utána került elő az első üveg vörösbor. Az elején nem volt annyira problémás, még civil módon tudták a száraz, bolti bejglit is megenni nagyjából, csak utána ért véget teljesen a karácsonyi csoda. Ilyen csoda nem volt az elmúlt három évben, úgyhogy már csak az emlékbe tudott kapaszkodni, picit megszépítve jobban azt, mint valójában történhetett.