FELDOBOM A KÖVET [BEFEJEZETT]

17.rész

''Szól a telefón, fáj a hír,

hogy megölted magad, barátom,

hogy konokul fekszel az ágyon.

A bolondok között se bírt

szíved a sorssal. Sehol írt

nem leltél arra, hogy ne fájjon

a képzelt kín e földi tájon,

mely békén nyitja, lám, a sírt.

Mit mondjak most? Hogy ég veled?

Hogy rég megölt a képzelet?

Még nő szép szakállad s hajad.

Fölmondjuk sok szép versedet.

Mosdatnak most. Anyád sirat,

s társadtól jön egy sírirat.''

A megbánás nem olyan érzés, amit Giorgio nem gyakorta tapasztalt, - legalábbis eddig - elvégre mindig próbált úgy élni, hogyha meghal, ne kelljen mi miatt bánkódnia. Persze, valószínűleg nem fogja semmi várni azután, ami felelősségre vonná, vagy ami megbüntetné estleges elítélendő tetteiért, ez inkább csak olyan sajátos késztetésből jött, hogy ne érezze magát rosszul halála pillanatában. Nem élt különösebben erélyesen, de másnak kárt se tett, legalábbis ezt próbálta elérni, és azzal, hogy elszigetelte régen magát az emberektől, nem csak magát, hanem másokat is védett. Elvégre, mostmár beigazolódott minden régi félelme, nagyrészt – nem, teljesen saját hibájából. Október óta szakított ezzel az életelvétől, amiben eddig szívből hitt, és őszintén, gondolni se gondolt rá, inkább azon volt, hogy az agyát teljes mértékben elhomályosítsa minden egyes kis hibáját elnyomva a szürkeségbe, mert egyszerűen nem bírta el őket. Talán nem is az volt a fő probléma, hogy meghozta ezt a drasztikus változást, inkább azt, hogy mivel eddig elzárta magát tőle, nem tudta kialakítani megfelelő képességeit a problémakezeléshez, és a társasági élethez még akkor, mikor minden sokkal könnyebb lett volna, és most itt van, a lehető legérzékenyebb korszakában, és elbukott teljesen. Óvodában meg alsóban, ha elkezdte volna kialakítani a baráti körét, megszokta volna a kis drámáikat meg játékcsatáikat, vagy hozzászokott volna a nagy osztályos polgárháborúkhoz, és nem csak kívülállóként viselkedett volna, most az első kis problémánál nem esett volna össze, hanem könnyedén átszárnyalt volna, és nem csak a szüleitől megtanult magatartási formákat tanúsítaná. Lett volna esélye javítani magán, és egészségesebb példát eltanulni, átformálva saját deformált képét, de ő ezt gyávaságából nem tette meg, és elsősorban nem is ő issza a levét az egésznek, vagy hát, önzőség lett volna magából áldozatot csinálni ebben a helyzetben. Ha másról lett volna szó, talán nem fordult volna ilyen dramatikus eszközökhöz, de ezeket az aprónak alig nevezhető hibácskákat mind az ellen vétette, akit a világon messze a legjobban szeretett hiába minden bántó szava.

Mert hogy igen, néha még naplójában is frusztrált részegségében elképesztően undorító dolgokat írt róla, de most nem ivott eleget máshoz, mint a lelkizős hangvételhez, tehát ez alkalommal be tudta magának vallani, hogy nem több mint egy szemétdarab. Mindig olyanokat mondott szerelmének, majd hogy nem önkívületi állapotban, amikről tudta, hogy nagyon mélyre ütnek, szinte vágyott arra, hogy bánthassa, és lekicsinyítse maga mellett, mert féltékeny volt rá minden szempontból. Mindegy, hogy tehetségéről, intellektusáról, vagy személyes fejlődéséről volt szó, mindenben évekkel lekörözte, ő meg olyan piti volt, hogy nem büszkeséggel töltötte el a teljesítményei hallata, hanem ezekben is csak saját maga volt az első számú, és úgy vette, mintha az egész életük egy verseny lenne. Pedig még csak utalni se utalt soha ilyesfélére a fiú, csak a legkedvesebben viszonyult felé, mindig örült az olasz sikereinek, és inkább ignorálta meg szerénykedett sajátjaival, csak hogy véletlen se érezze magát tőle rosszul, amit egy normális ember soha nem is tett volna. Ráadásul Zsombi eközben, még mikor veszekedtek se mondott semmi ténylegesen valótlant, vagy különösebben bántót, annyira végtelenül tiszta szívvel viszonyult mindig is feléje, mintha még ugyan az a Giorgio lenne vele, akibe régen beleszeretett. Akivel el tudott hülyéskedni egész nap, de közben nyitott is volt komoly beszélgetésre, és akinek a közelsége egyenlővé vált az otthon kifejezésével. Vele tudta csak jövőjét elképzelni, és sose érzett igazi szerelmet addig, amíg nem találkoztak azon az átkozott napon, és őt vélte egyedül méltónak, hogy megbízza álmaival, és erre meg csalódnia kellett, pedig levetkőzte előtte páncélját, és engedte, hogy még jobban tönkre menjen a rajta kívüli élete miatta.