FELDOBOM A KÖVET [BEFEJEZETT]

14.rész

''Vad, habzó nyálú tengerek

falatjaként forgok, ha fekszem,

s egyedül. Már mindent merek,

de nincs értelme semminek sem.

Meghalni lélekzetemet

fojtom vissza, ha nem versz bottal

és úgy nézek farkasszemet,

emberarcú, a hiányoddal!''

Mindenki, aki tüzetesebben ismeri őket, úgy írta volna le Giorgioék kapcsolatát, mint egy hosszasan elnyúló rózsaszín felhő, ami a legnagyobb zivatart fogja hozni, amit valaha az emberiség elszenvedett. A bajszos semmiképpen nem akart ennek hinni, végig ki akart tartani azok mellett az ígéretek mellett, amiket egymásan tettek boldog idejük alatt, nem akarta bevallani, hogy filmszerűek, túlidealizáltak, és gyerekesek voltak, főleg hogy nem ennyire gyorsan kimutatkozott a rideg valóság. Persze, számíthatott volna erre, de még sose volt kapcsolatban, és azt gondolta sajátja túl fog szárnyalni mindent, amiről életében regéket hallott ártalmatlan gyerekmesékből. Meg túl szép is volt az egész, hogy valós legyen – sose veszekedtek, vagy mondtak olyat egymásnak, amiről tudták, hogy később megbánják, ez ellent mondott hiszen életfelfogásuknak. Nem az volt a helyzet, hogy kiábrándult volna, nem, még mindig pokolian imádta a szemüveges srácot, többre értékelte, mint bármi mást ezen a velejéig rohadt világon, csak ez úgy mégis szíven ütötte eléggé, és rájött, talán mégse annyira felnőtt egyikük se, ahogy képzelték magukat.

Giorgio sokat gondolkozott azon már, hogy mit is jelent felnőttek lenni, mert ez összetettebb volt annál, hogy egy bizonyos évet betöltött az ember, hiszen azok az emberek, akiknek a legfontosabb felnőtteknek kéne lenniük az életében, azok csak eszetlen kisgyerekek. Ez nyilván csak saját szemléletében igaz, azzal megindokolva, hogy felelőtlenül vállaltak úgy gyereket, hogy igazából egyikük se akart, és szerelemmentes házasságot kötöttek melléje, ráadásul túlzottan berögződött nézeteik miatt még csak nem is tették meg az ésszerű lépéseket, amikkel el lehetett volna távolítani azt a kis zavaró tényezőt életükből. Hasonlókép gyerekesnek vélte azt, hogy nem veszik észre, mennyire megkeserítették saját életeiket emellett függőségeikkel is, és semmit nem akarnak az ellen tenni, hogy letegyenek bármiről is, mert azért az olcsó instantkajának nincs is annyira szörnyűséges íze. Más meg azt vélné, azért érettek, mert éhen valahogy még nem haltak, és szabadon döntve tették mindezt, mert meg volt hozzá az esélyük, és az már más kérdés, hogyan kezelik az egészet. A lényeg, hogy küldetésük be lett teljesítve; reprodukáltak még egy magyart, – félig – csak az az egy baj, hogy nem még többet utána. Tiltsuk is akkor már be az abortuszt, mert ahhoz nem lesz soha elég felnőtt valaki, hogy teste felett rendelkezzen, de ahhoz igen, hogy nyomorba hozzon egy szerencsétlent, még a normális felnevelésével se törődve. Igazából, nem lehetett egy egzakt dolgot rámondani, annyira sokrétű probléma volt, és naphosszat el lehetne vitázni ezen ki, mit gondol. Külön élni, meg adót fizetni, és családot alapítani? Vagy esetleg a megnövekedett felelősségek adják meg, hogy ki is igazán érett? Ha egy mondatban viszont muszáj lett volna leírnia véleményét, azt mondaná, az felnőtt, aki megérti, és higgadtan kezeli, hogy minden egyes tettének, szavának és hallgatásának következményei vannak, amik elől nem menekülhet, és ráadásul nem is akar menekülni, hanem bátran vállal minden retorziót érte.

Ha ezen definíción megyünk tovább, már látta magáról, hogy messze nem ide tartozik. Persze, nem is volt senki, akitől megtanulhatta volna a rendes konfliktuskezelést, de bevallotta, hogy ennyi idősen ennek már nem kéne kifogásnak lennie, hiába cáfolta korábban a kor ekvivalenciáját az érettséggel. Törvény szerint felnőtt lesz két - ha dátum szerint mérjük - év múlva, és nem tudott egy veszekedést máshogy lerendezni, mint hogy kiabáljon és agresszív legyen azzal, akit legjobban szeret, és akiről pontosan tudta mennyire kicsapja nála a biztosítékot, ha ezt teszik vele. Hogy ezt miért tette, azt tényleg csak azzal tudta magyarázni, hogy ezt csinálták vele is felmenői, de tudta, hogy ez nem fosztja meg a felelősségtől, tényleg, és egyáltalán nem gondolta, hogy Zsombi túlreagálta volna azzal, hogy faképnél hagyta.