FELDOBOM A KÖVET [BEFEJEZETT]

21.rész

''Szól a telefon, fáj a hír,

hogy megölted magad, barátom,

és konokul fekszel az ágyon.

A bolondok között se bírt

szíved a sorssal. Sehol írt

nem leltél arra, hogy ne fájjon

a képzelt kín e földi tájon,

mely békén nyitja most a sírt.''

Giorgio két év pokol után megszabadult Barni karmai közül a börtön falainak rejtekében. A várttal ellentétben nem minden nap ismételte meg azt az atrocitást ellene, kiszámíthatatlan volt kedélye vele kapcsolatban, csak hogy ne tudjon egy rutinhoz hozzá szokni Giorgio, ami biztonságot nyújtana neki. Volt, hogy minden egymást követő napon megtette, és volt, hogy huszonnégy óra leforgása alatt többször, de az is megesett, hogy hetek elteltével következett be csak újra, és addig pedig minden nap reszkethetett, hogy az lesz a következő. Felettébb jól elszórakozott rajta, ahogy látta, míg ő általában csak passzívan feküdt az ágyban megpróbálva disszociálni a helyzetből, hogy át tudja épp ésszel vészelni. Nem sok idejét töltötte reflektálással meg bűnbántattal, amiről szólnia kellett volna bezáratásának, inkább csak nézett ki a fejéből megpróbálva elmenekülni a gondolatmentesség ürességébe, teljesen leépülve mentálisan. Bárki értesítése fel se merült a fejében, ezt az undormányt, amit vele művelt a magasabbik megfogadta, hogy a sírba viszi, mert nem bírt visszaemlékezni semmire, amit csinált, ezek az emlékek el lettek zárva egyszerűen előle, ami talán a legjobb is számára, nem akarta ezt tovább bolygatni. Egyszerűen túlságosan nagy volt a szégyen, amit érzett, és a bűntudat, mintha az ő hibája lett volna az, hogy ezt tette vele. Meg hát, férfi volt, ki venné komolyan azt, hogy őt megerőszakolták, főleg bizonyíték nélkül, évekkel az esetek után?

Nyugdíjazott évei alatt szó szerint semmi nem történt vele, még az ivással és dohányzással is felhagyott, csak otthon ült, és a falat vizslatta teljesen megkeseredve, vegetálásba kapcsolva évek fájdalmai után. Ez kellett neki tényleg ahhoz, hogy felmondjon függőségeivel? Hogy már olyan mentális állapotban legyen, hogy azok se kellenek neki, már nem tudta őket élvezni ezen a ponton, mint ahogy semmit. Sokszor napokig enni se kelt fel, mert nem volt ereje hozzá, és már értelmetlen volt az is, hogy életben tartsa magát, ugyanúgy, mint hogy elsétáljon a fürdőszobában lévő gyógyszereiért, és bevegye mindet egyszerre, véget vetve ennek az állapotának is. Túl sok energiájába telt volna ennyi, ráadásul nem is működött ahhoz eléggé az agya, hogy eljusson ide gondolatban, egyszerűen már elvesztette minden kognitív képességét.

Egy nap, mikor furcsa mód kimozdult otthonról, mert elfogyott az összes smack levese, a bolt kellős közepén szívrohamot kapott, ami mindent összevetve – alkoholizmus, láncdohányzás és öreg kor – nem volt meglepő, hogy bekövetkezett, és inkább arra nem számított, hogy fel is fog ébredni egy büdös kórházi szobában, újra rabságba kerülve, de ezúttal a sötét falak helyett csak fehérség várta, ami valami kellemes nyugalommal töltötte el, amit már régen nem tapasztalt. Valahogy megérezte, hogy ez lesz a vége, ami úgy hatott agyára, mintha folyamatosan nikotin lett volna belefecskendezve, szédítő mámorban telt el az elkövetkezendő három napja. Ez alatt valamivel koherensebb gondolatok is utat törtek maguknak; szinte egy egész mesét megírt magának, amiben minden jól alakult anno tizenegyedikben. Elképzelte, ahogy leélték Zsombival az életüket közösen, boldogságban és békében egymással, minden tervüket végrehajtva, összeházasodva, és együtt megöregedve. Néha már maga is elhitte, hogy a látomásszerű képei valósak, és most a fiú már ráncosan és megőszülve ül itt mellette, és fogja a kezét, és csak hosszabb idő után tűnt fel neki, hogy az infúzió csövét simogatta, mintha az a kedvese keze lenne, és hogy nem egy emberhez, hanem egy állványhoz beszélt órákig. Talán csak azért, mert hozzá szokott az éhséghez, de semmit nem volt hajlandó a szervezetébe vinni, és nem csak azért mert nem volt túl étvágygerjesztő a száraz vajas kenyér, amit kapott, egyszerűen nem kívánt lenyelni semmit. Az egyik fiatalabb ápolóról egy ideig azt hitte, hogy a lánya, akit örökbe fogadtak a göndörrel, és csak jött utoljára elbúcsúzni attól, aki felnevelte, belátván, hogy nincs sok neki hátra, és alig akarta elfogadni, hogy a nő csak egy egyszerű dolgozó, és semmi közük egymáshoz. Minden ellenére, rég nem volt ennyire elégedett, vagy érezte jól magát, és a végén már a nővéreknek sem volt szíve kijavítani delúziójaiból, hanem eljátszották azt, akinek éppen gondolta őket, hogy megboldogítsák utolsó óráit, ami talán az oka volt annak, hogy Giorgio arcán egy széles mosoly foglalt helyet mikor végleg leállt a szívverése, azt gondolván, hogy megérte leélni életét, hogy egy ilyen gyönyörű lenyomatot hagyott maga után.

Nem gondolt abban a pillanatban se szerelme öngyilkosságára, se Barnira, se szüleire, se az őt elhagyó barátaira, se Johannára, de még Bombira sem, csak arra, hogy milyen jó, hogy nem döntött úgy, hogy feldobja a követ, és itt maradt azon a helyen, ahol született, és hogy minden fontos embertől számára méltóan el tudott búcsúzni halála előtt, semmi haragot vagy ügyes-bajos dolgot maga után hagyva, szeretetben eltávozva. Az utolsó kép, amit még regisztrált az agya, hogy egy göndör, szemüveges, tizenéves fiú mosolyogva nyújtja felé a kezét, ő pedig habozás nélkül utána nyúlt, mert már nagyon is hiányzott neki, és erre várt évtizedek óta, hogy újra hozzáérhessen, és beszélgethessen vele.

Végre hazatért.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Köszönöm szépen mindenkinek, aki velem tartott e könyv olvasásában, vagy vote-olt és kommentet hagyott, elképesztően motiváló volt számomra, hogy első nagy volumenű művemet befejezhessem. Ez a nyár számomra összefonódott a könyvvel, amibe beírtam gondolataim, és személyes problémáim nagy részét, és most augusztus végének eljövetelével illendő volt végre lezárni.

Amiért nagyon hálás lennék, ha leírnátok kommentbe a véleményeiteket, kritikáitokat a művel kapcsolatban, hogy a későbbiekben tudjam mit csinálhatnék máshogy, vagy javíthatnék rajta. Legyen hideg vagy meleg, bármi jöhet, hogy egy kicsit reflektálni tudjak, mert nyilván van egy elfogultságom vele, és még frissen él a fejemben, maximum jövőre tudnék csak objektívebben hozzá látni a hiábák keresésébe - na meg azért elég hosszúra sikeredett, és időm se tenger.

A végleges szószám az A03 szerint 122,341-re sikeredett, ami azért letaglózott, mert eddigi leghosszabb írásom - egy befejezetlen Hetalia fanfic - mindössze 13 ezer szóval büszkélkedhetett, nem gondoltam volna, hogy képes leszek ennyit írni, ráadásul ilyen konzisztensen.

Még egyszer köszönöm a figyelmet, és a közel jövőben tervezek visszatérni egy új alkotással, de most kell egy kis pihenő ezután. Addig is, sziasztok!