FELDOBOM A KÖVET [BEFEJEZETT]

15.rész

''Igy éltem s voltam én hiába,

megállapithatom magam.

Bolondot játszottak velem

s már halálom is hasztalan.

Mióta éltem, forgószélben

próbáltam állni helyemen.

Nagy nevetség, hogy nem vétettem

többet, mint vétettek nekem.

Szép a tavasz és szép a nyár is,

de szebb az ősz s legszebb a tél,

annak, ki tűzhelyet, családot,

már végképp másoknak remél.''

Giorgio abból a szempontból, hogy megjósolta mi fog történni, örült a fejének, de sokkal kevésbé verhette mellét maga tiszteletére, meg az őt körülvevő szituációkra. Egyenesen megvetette magát az egész miatt, ahogy egyre jobban kezdenek kicsúszni a történések a kezéből, és nem valami rosszindulatú diabolus ex machina, vagy ezzel szinonimában Isten nagy, átgondolt terve volt felelős az egészért, hanem saját hibái okozta mindennek a történését. Abban igaza volt, hogy az októberi ''kis'' incidens felnőtté tette valamilyen szinten, de még az is kevés volt ahhoz, hogy tényleg megértse, hogy mindent összefüggések hálóznak be a világban, és rájött, hogy már rég elvesztette a gócpontot, ahol még ki lehetett volna írtani az őt övező szerencsétlenségek sorozatának bekövetkeztét, így nem tudott mit tenni, mint burjánzani hagyni azt. Vagyhát, tudott volna mit tenni valószínűleg, de ő túlságosan kilátástalannak ítélte a dolgokat, így ahhoz folyamodott, ami a legkönnyeb út volt; menekvés.

Képmutató volt, de még mennyire is, hogy hónapokkal ezelőtt pontosan ezért kritizálta Zsomát, de mostmár kicsit jobban megértette szemszögét az idő múlásával. A rohamos változások szüzséje, ami önmaga által hozott döntésekből következett olyan mértékű bűntudattal és kétségbeeséssel töltötték el, hogy megint elvetette logikáját, és helyébe a legnagyobb baromságokat tette, hogy még erősebben szítsa azt a tüzet, aminek tudta, hogy nemsokára akár teljes egészében a martaléka lehet, ha nem kezdi el sürgősen kioltani azt, vagy legalább a tűzoltókat értesíteni. De hát, az nehéz lett volna. Meg kellett volna erőltetnie magát, hogy elfusson a messzi csaphoz, és a kilós vödörrel visszaérjen időben anélkül, hogy az egészet kilötyölné, és már így is túl dominánsak voltak a lángcsóvák, amik egyre csak nőttek, amíg ő nem figyelt rá. Az meg kellemetlen lett volna, ha már megint a megfáradt, saját magukkal is küzdő hősöket hívja, megmutatva, hogy semmire nem képes egyedül, hiába ő ejtette el a gyufát az őszi erdő közepén. Hogy fokozzuk, a telefonja már merülő félben is volt, és a fránya töltőt meg mintha a föld nyelte volna el, és olyanokkal kellett volna törődnie, hogy újat vegyen, vagy megkeresse a régit, ami szintén, időigényes, és számára kínos is volt, hogy csak ezért az egy okért megtegye. Pontosan ezért volt sokkal egyszerűbb nézni a lángokat – annyira azért nem voltak csúnyák – és ahogy egyre kisebb volt a táv köztük, pedig egyenesen beléjük szaladni – mert jobb volt előbb túlesni a fájdalmon, mint húzni tovább az értelmetlen szenvedést.