Knight-testvérek I.: Aiden Knight - Egy ágyban az ellenséggel

13.

Mindig is az a típus voltam, aki sosem bírt megülni a fenekén. Az tartott életben, hogy folyton mentem és csináltam valamit. De egy hét után már egészen kezdtem megszokni, hogy nem mozdulok ki otthonról. A kaját házhoz tudom rendelni, de legtöbbször Hunter főzött valamit, volt xbox. Mi kellhet még?! Így még a lehetőségét is kizártam annak, hogy összefussak vele. Nincs is jobb program, mint hajnalig játszani, aztán 11-kor felkelni és folytatni az önsajnálatot. Épp a déli zuhanyozást fejeztem be, amikor a fürdőből kilépve egy morcos Hunter-rel találtam magam szemben.
‐ Valami baj van?
‐ Meddig szandékszol a szobádban bujkálni?
‐ Hmm, nem is tudom. Erre most rögtön válaszolnom kell?
‐ Aiden! Vissza kell menned a suliba. Már épp elegetet sajnáltattad magad.
‐ Átmehetnék levelezőre is, vagy másik suliba.
‐ Szedd össze magad! Holnap suliba mész!
‐ Ne már, csak még egy pár napot!
‐ Erről nem nyitok vitát. Most pedig tíz perced van, hogy le gyere, különben visszajövök érted.
Azzal le csörtetett a lépcsőn, nem hagyva ellenkezésre lehetöséget sem. Ha nem ismerném megkockáztatnám, hogy visszafekszek az ágyba, de tudom jól, ha csak egy perccel is később érek le, azt nagyon megbánom.

A konyhában találtam rá, a telefonján pötyögött.
‐ Itt vagyok. Mi a terv?
‐ Először is vége a lazsálásnak, ha enni akarsz, eljössz velem bevásárolni, aztán főzünk. A többit közben kitalálom.
‐ A többit?? Ugye tudod, hogy a gyermekmunkát büntetik?
‐ Elmúltál tizennyolc és különben is, az öcsém vagy, azt kell tenned amit mondok. Gyerünk, vedd a cipőd! Épp eléggé elkényeztettelek ígyis.
‐ Jaj, ne már! Mégis kit kényeztetnél, ha nem engem, én vagyok az egyetlen kisöcséd.
‐ Ezzel most nem érsz el semmit. Mozgás!
És tényleg bekeményített. Miután megfőztünk és megebédeltünk, fél óra pihenőt adot. Aztán segítenem kellett rendbe rakni a házat, le kellett nyírnom a füvet, még a garázst is kitakarítottuk. Mire mindennel végeztünk, már hulla voltam. Tusolás nélkül dőltem be az ágyba és amint párnát ért a fejem, elaludtam.

Egy hete most először kelek ébresztőre, aki nem más, mint a bátyám.
‐ Ne aludj vissza, húsz perced van elkészülni, ha még reggelizni is akarsz.
Nem akarok felkelni, nem akarom elhagyni a szobám biztonságos falait. Talán feladja és elmegy dolgozni. De öt perc múlva újabb ébresztőt kaptam.
‐ Ha nem kelsz ki az ágyból, esküszöm hozok egy vödör hideg vizet.
‐ Jól van, kelek már.
Fél óra múlva sikerült nagyjából elfogadható külsőt varázsolni. A tükörben bámulva magamat most tudatosult bennem, hogy mi is fog következni. Találkozom vele, látni fogom. Mindenki más is látni fog, nevetni fognak rajtam, vagy sajnálni. Nincs szükségem a sajnálatukra, nem akarom, hogy sajnáljanak. Egy hangos dudaszó zökkentett ki a kezdődő pánikrohamból. Az ablakon kihajolva Luke és Connor vigyorgott fel rám. Úgy tűnik Hunter biztosra ment. Lerohantam a lépcsőn és még gyorsan töltöttem magamnak egy kávét.
‐ Még van pár perced, egyél valamit.
‐ Majd a suliban.
‐ Aiden!
‐ Veszek valamit a suliban, esküszöm. Nyugi, nem fogom magam halálra éheztetni.
‐ Rendben leszel?
‐ Azt hiszem.

Beültem a hátsó ülésre, de egyikük sem szólt egy szót sem, csak bámultak.
‐ Most mi van?
‐ Jól vagy?
‐ Miért kérdezi ezt ma mindenki?! Igen, jól vagyok. És nem, nem tudom jól leszek-e, ha meglátom.
Főleg, ha nem egyedül lesz. Francba, eddig ez eszembe sem jutott.
‐ Mi a baj? - kérdezte Luke aggódó tekintettel.
‐ Semmi. Menjünk!
Ahogy egyre közelebb értünk a sulihoz, a tenyerem egyre inkább izzadt és a pulzusom az egekbe szökött. Luke megállt a parkolóban, de én képtelen voltam kiszállni.
‐ Minden rendben lesz! Gyere!
Nem volt más választásom. Hiszen nem halogathatom a végtelenségig. De a parkolón végigsétálva semmi nem történt. Senki nem nevetett rajtam, vagy bámult rám úgy, mintha két fejem lenne. Néhányan összesúgtak a hátam mögött, de ezt leszámítva teljes nyugalomban értem be a suliba. Ez furcsa! Megvettük a kávét és a reggelit, majd leültünk a szokásos helyünkre. Félve néztem körbe, de sehol nem láttam.
‐ Tudtok valamit?
‐ Hogy mi? - nézett fel Connor a kávéja mögül.
Most már tuti, hogy valamit tudnak.
‐ Ki vele! Miért csinál úgy mindenki, mintha semmi sem történt volna.
‐ Talán valaki megfenyegette a diákokat, hogy ha fejfájást okoznak neked, akkor beveri a képüket.
‐ Mi?
‐ Szóval a hétvége után az egész suli a bulin történtekről beszélt, aki nem volt ott, ahhoz is eljutott a hír. Az egyik srác az ebédlőben rólad beszélt, nem túl szépen és Derek kiakadt, beverte a képét. Az egyik csajról pedig, aki rajtad röhögött, érdekes videót szivárogtatott ki, persze anonym módon, de mindenki tudta, hogy ő volt. Aztán közölte, hogy ha valaki követni akarja a példájukat, megteheti, de akkor számoljanak a következményekkel. Úgyhogy azóta csend van.
‐ Mégis mi a francért csinálna ilyet? Miért foglalkozik azzal, hogy velem mi történik?
‐ Mi sem értjük…
A két legjobb barátom az asztalt bámulva kavargatják a nem létező kávéjukat.
‐  Mit hallgattok el előlem?
‐ Semmit ‐ vágja rá Luke rögtön.
‐ El kellene mondanunk. Majd ő eldönti mit kezd az infóval.
‐ Nem kell semmit mondanunk.
‐ Ki vele!
De Connor úgy tűnik képtelen magában tartani a dolgot.
‐ Derek többször is megkeresett minket. Igazából minden áldott nap zaklatott, hogy nem tud elérni téged, nem válaszolsz az üzeneteire. Hogy vagy, mi van veled… Bocs, hogy nem mondtuk el, de nem tudtuk, hogy csak rontanánk-e vele az állapotodon.
‐ Semmi gond.
‐ És mit fogsz tenni, most, hogy tudod?
‐ Semmit. Nem akarok…
És ekkor besétált ő, a haverjai vették körbe, sehol egy csaj. Ez talán kicsit segített a szorongáson. De miután meglátott, le sem vette rólam a tekintetét. Rosszul nézett ki, mint aki alig alszik és a szeme felett volt egy seb, az egyik kézfeje pedig be volt kötve. Egyre lassultak a léptei, mint aki fél közelebb kerülni hozzám. Egy részem azt akarta, hogy jöjjön ide, a másik pedig, hogy kerüljön minél távolabb. Közeledett és egy idő után már túl közel volt. Felpattantam a helyemről és felvettem az üres kávéspoharam.
‐ Én végeztem, majd órán találkozunk.
Hátra sem néztem, hogy Luke vagy Connor követnek-e, minél hamarabb ki kellett jutnom innen. A lehető legtávolabb kell kerülnöm tőle.
‐ Várj, már Aiden!
‐ Minden okés?
‐ Azt hittem odajön. Nem akarok beszélni vele.
‐ Megértjük. De egy suliba jártok és még csak reggel van. Nem futhatsz el előle, akármikor csak meglátod.
‐ Tudom. De amikor megláttam, legszívesebben behúztam volna neki egyet.
‐ Még lehet, hogy segítene is.
Tudom, hogy csak poénkodik Luke, de talán tényleg segítene. Valahogy le kell zárnom a dolgot magamban. Túl kicsi ez a város ahhoz, hogy elbújjak előle.

Az első órának vége, végül is már csak négyig kell kibírnom, aztán bezárkózhatok a szobámba.
‐ Francba!
‐ Ki hív? Luke, ne csináld már!
Kezd elegem lenni, hogy lábujjhegyen járkálnak körülöttem. Nem fogok zokogásban kitörni, csak mert dobtak. Na jó, max a szobám magányában.
‐ Derek. Valahogy megszerezte a számom. Gondolom téged nem tud elérni, ezért folyton engem zaklat.
‐ Azóta az este óta blokkoltam.
‐ Így már értem. Felvegyem?
‐ Nem. Menjünk!
Mire átértünk a másik épületbe, már kis híján összepisiltem magam. A reggeli két kávé úgy látszik megtette hatását.
‐ Elugrom a mosdóba, a teremben találkozunk.
‐ Elkísérjünk?
‐ Mik vagyunk mi? Tizenhat éves gimnazista lányok? Megoldom egyedül.
‐ Kapd be!
Szinte mindenki a teremben volt, egy lélek sem volt a folyosókon. Amint bezáródott mögöttem a wc ajtó, már újra kattant is a kilincs és valaki bejött utánam. De nem zavartattam magam, nem az a fajta voltam, akinek nem megy nézőközönség mellett. Miután végeztem, a mosdókagylóhoz léptem, de csak pár másodperc után néztem fel. A tükörben megláttam őt. Mögöttem állt, mintha egy szellemet bámultam volna, nem mozdult, még levegőt sem vett, ahogyan én sem. Erőt vettem magamon és elindultam az ajtó felé, de nem állt arrébb, csak bámult rám.
‐ Kiengednél?
‐ Csak beszélni szeretnék veled.
‐ Az szívás, mert én nem akarok.
‐ Nem válaszolsz üzeneteimre.
‐ Vajon miért?!
‐ Kérlek, csak öt percet adj!
‐ Nem! ‐ Elég volt pár mondat tőle és már kiabáltam. Képtelen voltam visszafogni magam. ‐ Már ez a néhány szó is túl sok, amit rád vesztegetek. Nem akarok beszélni veled, nem akarlak meghallgatni. Azt akarom, hogy békén hagyj!
‐ Az nem fog menni.
‐ Keress mást, akivel szórakozhatsz.
‐ Szeretlek.
Csak egy keserű mosolyra futotta tőlem. Túl késő és túl kevés. Arrébb löktem és kirohantam az ajtón. Már csak akkor lassítottam, amikor a terem ajtaja elé értem. Mintha valaki benyúlt volna a mellkasomba és teljes erejéből megszorította volna a szívemet. Nem szabad a közelében lennem, de nem tudom túlélem-e, ha távol maradok tőle.

Már csak egy óra volt hátra, de teljesen kimerültem. Képtelen voltam figyelni az órákon, csak ültem és bámultam a kivetítőt, semmit nem fogtam fel abból, amit a tanár mondott. Nem bírnék ki még egy órát. Egész a nyomomban járt, ahol én voltam, ott volt ő is. Azt éreztem, megfulladok. Pedig oda sem jött, nem mondott semmit, csak nézett. Mintha a világ összes fájdalma az ő lelkét nyomná. De nem lehet, hogy megbánta a dolgot, kizárt. De még ha így is van, nem tudom elfelejteni a dolgot és úgy tenni, mintha meg sem történt volna. Ki kellett szabadulnom innen. Felhívtam az egyetlen személyt, aki még ha csak néhány percre is, de segített kikapcsolni.
‐ Ráérsz?
‐ Baj van?
‐ Nincs, vagyis van… csak el kell innen húznom.
‐ Tíz perc múlva ott vagyok a parkolóban.
Azóta az este óta minden nap beszéltünk. Nem akartam neki fájdalmat okozni, láttam rajta, hogy ez neki is nehéz, de szükségem van rá. És mintha egyre könnyebben venné a dolgot. Hunter is kezd megbarátkozni a gondolattal, hogy Adam újra az életem része. Sosem fogja teljesen elfogadni a múlt miatt, de igyekszik.

‐ Elvigyünk?
‐ Nem kell, Adam mindjárt itt lesz.
‐ Megint…?
‐ Nem! Semmit nem használok. Csak barátok vagyunk.
‐ Ajánlom is! Mert ha belerángat valamibe, beverem a képét.
‐ Aranyos vagy, ahogy próbálsz keménynek tűnni.
‐ Kapd be!
Mintha hirtelen megfagyott volna levegő, az egész testem libabőrös lett. Tudtam, hogy itt van, hátra sem kellett néznem. És Adam ezt a pillanatot választotta, hogy megérkezzen. Megállt előttünk, kiszállt az autóból és átölelt, szorosan, majd a fülemhez hajolt.
‐ Úgy látom közönséged is van.
Rosszallóan ránéztem, de csak mosolygott. Imád bajt keverni. Mielőtt beültem volna Adam kocsijába, ránéztem, de inkább ne tettem volna. Talán valahol mélyen megelégedéssel töltött el a dolog, hogy ezt mind látta, de nem sok választott el attól, hogy odamenjek hozzá és megöleljem. Sosem láttam még ilyen szomorúnak a tekintetét és dühös volt, nagyon. A kezei ökölbe szorultak az oldala mellett és az egyik haverja valamit a fülébe súgott, talán próbálta megnyugtatni. De mielőtt valami hülyeséget csinálhatott volna, beültem Adam mellé és elhúztunk onnan.