Knight-testvérek I.: Aiden Knight - Egy ágyban az ellenséggel

12.

A hétvége mintha nem is lett volna, értetlenül bámultam a telefonomra, amikor megszólalt az ébresztő. Ahogy teltek a percek, kezdett kitisztulni a fejem, hétfő van és órára kell mennem. De képtelen voltam rá, hiába teltek el napok, a fájdalom nem akart tompulni. Abban a pillanatban, hogy rá gondoltam, mintha ezer késsel támadtak volna rám. És nem segített semmi, sem a hangos zene, sem a futás, sem az alkohol. Ugyanazzal a lendülettel nyomtam ki másnap az ébresztőt, majd harmadnap is. Nem akartam semmit csinálni, csak el akartam tűnni a világ elől, hagyjon békén mindenki. De a bátyám sajnos nem értett egyet a terveimmel.

‐ Mikor akarsz végre kikelni az ágyból?
‐ Lássuk csak… soha?!
‐ Komolyan hagyod, hogy egy seggfej ilyen hatással legyen rád? Így csak eléri a célját. Írd le veszteségként és szedd össze végre magad!
‐ Ne mondd meg, hogy mit tegyek és főképp ne adj szerelmi tanácsokat! A csaj, akivel együtt vagy, a fél várossal kefél, legalábbis azzal a felével, akinek van pénze és még csak nem titkolja. Te pedig mit teszel?
‐ Nekem most mennem kell. Majd szólj, ha végre megint önmagad vagy.
Azzal kiviharzott a lakásból és bevágta maga mögött az ajtót. Nem kellett volna így beszélnem vele, egy seggfej vagyok. Talán meg is érdemlem, ami történt. Az egyetlen embert bántom, aki egész életemben kitartott mellettem, akármilyen hülyén is viselkedtem. Felpattantam az ágyból és bekapcsoltam a telefonom. Már napok óta kikapcsolva hevert a padlón, a fal mellett. Egy nagyobb pánikrohamom közepette a falhoz vágtam és most több helyen is berepedt a képernyője. Kell egy új teló, szart se látok rajta. Végigpörgettem a kontaktok között és megtaláltam, amire szükségem van.
‐ Már azt hittem nem fogsz hívni.
‐ Ráérsz?
‐ Rád bármikor.
‐ Fél óra múlva ott vagyok.

Minden méterrel, ahogy közelebb kerültem Adam lakásához, egyre elviselhetetlenebb lett az a kis hang a fejemben, ami folyton azt mantrázza, hogy ne tegyem. Tudom, hogy ez legrosszabb ötlet, ami eszembe juthatott, de valahogy tompítanom kell ezt a folyamatos sajgást, amit a mellkasomban érzek, mert egyre elviselhetetlenebb. Muszáj kikapcsolnom, még ha csak egy kis időre is. És ezt csak ő tudja elérni. A ház előtt még adtam magamnak pár percet, de mielőtt még túl sokat agyaltam volna rajta, leállítottam a motort és felcsengettem. Pár perc múlva már Adam nappalijában álltam.
‐ Nem ülsz le?
Oda sétáltam hozzá és leültem mellé a kanapéra. A kezeim remegtek és éreztem, ahogy a pulzusom egyre gyorsabban száguld. De nem tőle féltem. Veszélyes alak volt, de tudtam, sosem bántana.
‐ Kell valami, ami kikapcsol egy időre, különben begolyózok. Nem kell nagyon erősnek lennie, csak… pihenni akarok egy kicsit.
‐ Azt mondtad, végeztél a cuccokkal. Mi történt?
Neki akár el is mondhattam volna, ő nem ítélkezik felettem, nem mondaná el senkinek. És a tudat, hogy akár ki is csinálná Derek-et, azért amit velem tett, hízelgő volt. De most nem erre volt szükségem.
‐ Csak kell valami. Segíts, kérlek!
Hosszú másodpercekig csak bámult rám, már azt hittem, elküld. Felállt és bement a hálószobába, majd egy kis tasakkal a kezében tért vissza.
‐ Ez egy pár órára kiüt, pont amennyire kell. Itt maradhatsz, ha gondolod.
A tenyerembe rakott két szemet, mintha égette volna a bőrömet. Hunter-nek megígértem, hogy soha többet nem nyúlok semmihez, de a napok óta tartó szenvedés nem enyhül. Egyszerűen kell valami, ami segít, még ha csak kis időre is. A szám felé emeltem a két pirulát, de képtelen voltam megtenni. Egyszerűen nem megy, nem okozhatok megint csalódást a bátyámnak.
‐ Nem kellett volna idejönnöm. Sajnálom, hogy az idődet vesztegettem.
‐ Örülök, hogy így döntöttél. Ne vágj ilyen fejet! Tudom, ha azt mondom, nem adok semmit, elmész máshoz és akkor már inkább velem. Nem kell, hogy egy szarházi eladjon neked valami szemetet.
Csend lett, túlságosan is. Megint jöttek a rosszabbnál rosszabb gondolatok. Nem akarom hallani őket.
‐ Csak pihenni akarok kicsit, azt akarom, hogy elhallgassanak - a körmeimmel végig szántottam a fejbőrömön, majd a tarkómnál belemarkoltam a hajamba, amilyen erősen csak tudtam. Talán a fájdalom majd segít, ahogy régebben is.
‐ Segíthetek máshogy is.
Régebben imádtam, ahogy hozzám ér, talán most sem lesz máshogy. Talán sikerül elhallgattatnia a hangokat a fejemben, sikerül elérnie, hogy ne rá gondoljak. Közelebb csúszott hozzám, a combja szorosan az enyémhez simult. Megfogta az államat, majd megcsókolt. Nem hagyott időt gondolkodni, vagy visszakozni. Először csak gyengéden simított végig az ajkaimon, de ahogy elragadta a hév, egyre inkább belelendült. A keze a tarkómra csúszott és belemarkolt a hajamba, miközben nyelvével felfedezte a szám minden szegletét, nem mintha már nem tette volna meg számtalanszor. Jó volt, sőt, a farkam minden másodperccel egyre nagyobb érdeklődést mutatott a dolog iránt. Lehet erre van szükségem, valaki úgy megkeféljen, hogy elfelejtsem az egész szarságot, ami történt. Lenyomott a kanapéra, majd a lábaim közé térdelve a nadrágom cipzárjához nyúlt, miközben szájával a nyakam vette célba. Éreztem, ahogy egyre erősebben szívja és harapja az érzékeny bőrt, de nem érdekelt, hogy nyomot hagy. Csak felejteni akartam. Az ujjait a boxerem szélébe akasztotta és elkezdte lehúzni rólam a nadrággal együtt. És ekkor megjelent ő. Az arca, amint meglátja a nyakamon a nyomokat, amikor megtudja, hogy valaki mással is voltam. Mégis mi a franc ütött belém?! Hisz nincs joga féltékenynek lenni, azok után nem, amit tett. Miért nem húz már el a francba a fejemből?! Akármennyire is próbáltam nem tudomást venni róla, nem ment. Képtelen voltam megtenni. A tenyeremet a mellkasának támasztottam, azonnal rám nézett, tudta, hogy valami nincs rendben.
‐ Abbahagyjam?
Nem kellett mondanom semmit, tudta a választ. Lemászott rólam és mellém ült.
‐ Sajnálom, nem a te hibád. Van valakim, vagyis volt… és most…
‐ Bántott?
Elmosolyodtam. Még ebben a helyzetben is, amikor más srác úgy érezné, hogy a büszkeségén esett csorba, csak azzal foglalkozik, hogy velem mi van. Kár, hogy nem működött köztünk. Ő lett volna a tökéletes pasi, azt leszámítva, hogy díler.
‐ Túl leszek rajta.
‐ Tudod, hogy csak egy szavadba kerül.
‐ Tudom.
‐ Egy dolgot kérek, ne építs le megint. Barátok még lehetünk, nem?
‐ Nem építelek le, ígérem.
‐ Maradsz egy kicsit?

A kicsiből órák lettek, így végül hajnali egykor keveredtem haza. Persze ragaszkodott hozzá, hogy  elhozzon. Otthon sötétség fogadott, Hunter valószínüleg már alszik. Halkan bezártam az ajtót, majd levettem a cipőm. A konyha felé vettem az irányt, amikor kis híján szívinfarktust kaptam.
‐ Hol voltál?
‐ Bassza meg! Legalább a villanyt felkapcsolhattad volna, hogy tudjam itt vagy.
‐ Te meg hagyhattál volna egy kibaszott üzenet.
‐ Bocs, elfelejtettem.
‐ Ki hozott haza?
Újra tizenöt évesnek éreztem magam. Tuti kiakadna, ha tudná.
‐ Taxival jöttem.
‐ Már hazudsz is? Szerinted nem láttam ki hozott haza? Mit szedtél be?
‐ Mi van?
Egy szempillantás alatt mellettem termett és megrángatta a karomat.
‐ Azt kérdeztem mit vettél be?
‐ Semmit.
‐ Ne hazudj!
‐ Esküszöm, semmit. Akartam. Oké?! Azért mentem oda, de képtelen voltam. Nem akartam, hogy megint csalódj bennem.
És sírni kezdtem, megint. Az utóbbi időben olyan lettem, mint egy bőgőmasina. Megfogta a fejem és a mellkasára húzott. Mindig megnyugtatott a közelsége.
‐ Csak nem akarom, hogy hülyeséget csinálj. Nem tudnám elviselni, ha megint valami bajod esne.
‐ Nem használtam semmit, esküszöm.
‐ Elhiszem. De akkor mit csináltál ott ilyen sokáig?
Éreztem, ahogy égni kezd az arcom. Mindent tud rólam Hunter, de a sexuális életem mégsem oszthatom meg a bátyámmal.
‐ Csak nem…? Inkább nem akarom tudni.
‐ Nem történt semmi és nem jöttünk megint össze. Az a szemétláda átvert, én mégis képtelen vagyok rá, hogy mással lefeküdjek. Biztos valami baj van velem.
‐ Nincs veled semmi baj, majd idővel könnyebb lesz, hidd el.
Hinni akartam neki, azt akartam, hogy ez a szorító érzés elmúljon, hogy ne ébredjek úgy az éjszaka közepén, hogy róla fantáziálok.
‐ Ha nem történt semmi, akkor hogy szerezted azokat a nyakadon?
A nyakamhoz kaptam a kezem és a tükör elé siettem.
‐ Francba!
‐ Tényleg nem jöttetek össze? Elmondhatod. Nem mondom, hogy örülni fogok neki…
‐ Csak barátok vagyunk.
‐ Rendben. Akkor én lefekszem, holnap találkozunk.
‐ Amiket korábban mondtam, nem gondoltam komolyan. Sajnálom!
‐ Tudom.