Knight-testvérek I.: Aiden Knight - Egy ágyban az ellenséggel

15.

Mire a taxi kitett a ház előtt, már alig bírtam nyitva tartani a szemem, fájt a nyakam, a hátam. Alig vártam, hogy ágyba kerüljek. Egyenesen a zuhany felé vettem az irányt, szükségem volt valamire, ami kikapcsol egy kicsit. De hiába álltam már vagy fél órája a forró víz alatt, képtelen voltam másra gondolni. Felöltöztem és lementem a konyhába kaja után nézni. Megmelegítettem a maradékot, majd leültem a pulthoz. Épphogy hozzákezdtem, betoppant a bátyám.
‐ Régóta itthon vagy?
‐ Egy órája talán.
Ledobta a kabátját, majd leült mellém és azonnal megkezdte a kihallgatásom.
‐ Miért maradtál éjszakára?
‐ Csak reggel tért magához. Egyszerűen képtelen voltam ott hagyni. Rá volt kötve a gépre, tudtam, hogy ha baj van, azonnal jönnek, de látnom kellett, hogy jól van.
‐ Feltehetek egy kérdést?
‐ Ha nemet mondok, akkor is felteszed, ugye?
‐ Még mindig szereted.
‐ Ez nem kérdés volt.
‐ Szóval?
‐ Azt hiszem. Ez csak úgy nem múlik el. Gyűlölni akarom, amiért azt tette velem, amit, de nem tudom. Legalábbis nem annyira, amennyire akarom ‐ nem nézett a szemembe. ‐ Mi volt ez a fej?
‐ Milyen fej?
‐ Hunter!
‐ Ne tereld a szót, most rólad van szó és a rossz döntéseidről.
‐ Naa! Azért ennyire nem vagyok reménytelen eset. Egyelőre nem bocsátottam meg neki.
‐ Aiden!!
‐ Csak hülyéskedek - legalább is jó volt ezt mondogatni, még magamnak is.
‐ Bepróbálkozott?
‐ Azt hittem, ha meghallgatom, akkor le tudom zárni. De most csak még több kérdésem van, mint előtte.
‐ Miről beszélsz?
‐ Azt mondta, hogy semmi nem történt a csajjal. Hogy tudja, seggfej volt, amiért kitalálta ezt az egész átverést, de amióta összejött velem azon a bulin, csak én vagyok neki.
‐ Ugye nem hiszed el?
‐ Nem, persze hogy nem.
‐ Aiden!
‐ Mondom, hogy nem. Nem vagyok hülye.
‐ Na ezzel…
‐ Most elmegyek lefeküdni.
Ennyi izgalom pont elég volt mára.

Csak feküdtem az ágyon és már vagy századjára váltottam pózt, de képtelen voltam elaludni. A telefon csörgése végleg pontot tett az alvási kísérlet végére, de a szám ismeretlen volt.
‐ Aiden?
‐ Attól függ. Kivel beszélek?
‐ Shawn vagyok, Derek haverja.
‐ Mit akarsz?
‐ Nem tudtam kit hívjak, nem hallgat rám. Hátha te jobb belátásra tudod bírni.
‐ Mit művelt már megint? Alig egy pár órája hagytam ott.
‐ Nem akar bent maradni a kórházban, pedig a doki mondta neki, hogy nem jó ötlet. De nem érdekli, nem foglalkozik semmivel.
‐ És ez miért is az én bajom?
‐ Beszélj vele, hogy maradjon. Egyedül képtelen ellátni magát, én pedig este elutazom. Még a nadrágját sem tudja felvenni.
‐ És nem tartják bent?
‐ Nem, mivel nincsenek súlyos sérülései, legalábbis nem életveszélyesek. Saját felelőssègre hazamehet.
‐ Ha az orvos elengedi, akkor minden rendben lesz.
‐ Aiden, kérlek!
‐ Nem tehetem, sajnálom.
‐ Tudom, hogy azért jöttél be a kórházba, mert aggódsz érte. Te sem akarhatod, hogy valami történjen vele. Senki más nincs. Kérlek!
Francba, rátapintott a lényegre. A bátyám sorsa is közrejátszott, hogy bementem,  tudnom kellett, hogy nem kerül a rendőrségre az ügy, de amikor elmondta Hunter, mi történt, csakis Derek járt a fejemben.
‐ Jól van, nemsokára ott leszek.
Hunter szerencsére már nem volt itthon, még a végén bezárt volna a szobámba.

‐ Mielőtt bármit mondanál, már eldöntöttem. Nem maradok. A doki is megmondta, túlélem.
‐ Legalább az orvosra hallgass, ha már ránk nem.
Sawn tényleg törődik Derekkel, megnyugtató, hogy van valaki, aki mellette van, ha én már nem is.
‐ Az orvos azt is mondta, hogy egyedül nem tudod magad ellátni.
‐ Majd megoldom, nagyfiú vagyok.
‐ Kérem, mondjon már valamit Ön is!
‐ Csak azt tudom elmondani, amit neki is. A sérülései súlyosak, de nincs életveszélyben, közel sem. De segítség nélkül nem fogja tudni ellátni magát. Ha nem is 24 órás megfigyelésre, de szüksége van valakire. Ezt a kórházban megkapná, de nem kényszeríthetem, hogy maradjon.
‐ Tessék! Meg leszek. Csak valaki segítsen összepakolni.
‐ Ne csináld már, haver! És ha elcsúszol a zuhanyzóban?
‐ Akkor hívom a mentőket.
‐ És ha nem lesz a közelben a telefon?!
‐ Majd én segítek neki, csak mondja el, hogy mit kell tennem.
Shawn és Derek is tágra nyílt szemekkel néztek rám. Nem tudom, mi ütött belém, hogy elvállaltam. Ez a legrosszabb ötlet, Hunter-nek el sem merem mondani. De nem bírnám ki, ha valami történne vele, úgy hogy közben tehettem volna ellene. A nővér mindent elmondott, amit tudnom kellett, odaadták a gyógyszereket és fél óra múlva már indulásra készen álltunk.
‐ Biztos mindent eltettél?
‐ Azt hiszem, de egyébként sem volt bent sok cuccom.
Felvettem a táskát a vállamra, a telóm a zsebembe raktam, de Derek csak ült az ágy szélén és a padlót bámulta.
‐ Mi van már?
‐ Nem kell jönnöd, ha nem akarsz. Megoldom.
‐ Fogd már be és induljunk ‐ nagyon nincs kedvem most a hülyeségeihez.
‐ Igenis főnök.
Elindult felém egy félmosollyal az arcán. De mielőtt kimentünk volna az ajtón elzártam az útját.
‐ Ez nem jelent semmit, nem fogunk megint újra összejönni. Segítek, amíg szükséged van rám, aztán vége.
‐ Akkor miért csinálod?
‐ Úgy tűnik az, hogy gyűlöllek, még nem zárja ki azt, hogy aggódjak érted.
‐ Nekem kezdetnek ez is megteszi.
A kórházból kilépve már messziről láttam az autót a parkolóban, de Derek csak akkor kezdett gyanakodni, amikor mellé értünk. A vezető oldali ajtó kinyílt és Adam lezseren az autónak dőlve vigyorgott ránk.
‐ Ez meg mit keres itt?
‐ Nem egyértelmű? Ő fog minket haza vinni.
‐ Nem úgy volt, hogy taxival megyünk?!
‐ Én sosem mondtam ilyet.
‐ Akkor majd én hívok egyet. Mert nem fogok beülni emellé a seggfej mellé és te sem, ha már itt tartunk.
Elé léptem, a mellkasunk szinte súrolta egymást. Megmarkoltam a pólóját és egyenesen a szemébe néztem.
‐ Na ide figyelj! Vagy beülsz a hátsó ülésre, vagy fogom magam és elhajtok vele, nélküled. Választhatsz!
A szemei szikrákat szórtak, legszívesebben szétvert volna valamit, vagy valakit. Én erre tippeltem volna, de néhány másodperc után megadóan sóhajtott egyet.
‐ Jól van, beülök.
‐ Nagyszerű!
Síri csendben utaztunk, Adam még a rádiót sem kapcsolta be, láttam rajta, hogy élvezi a helyzetet.
‐ Fáradtnak tűnsz.
‐ Az is vagyok, alig aludtam valamit két napja.
‐ Adj be valamit neki, ami kiüti, aztán gyere át hozzám.
Derek akkorát rúgott Adam ülésébe, hogy kis híján félrerántotta a kormányt. Végül egy hatalmas nyögés lett a vége.
‐ Nem maradnál nyugton? Vagy már most visszavágsz a kórházba?
‐ Akkor szólj ennek a szarházinak, hogy fogja be a száját.
‐ Mindenki nyugton marad! Adam, ne hergeld, te pedig fejezd be a szarházizást! Esküszöm, mint az ovisok!
Benyomtam a rádiót és az út további része nyugalomban telt. Ha a gyilkos tekintetet leszámítjuk a visszapillantó tükörben.

Kiszálltam és kinyitottam a hátsó ajtót, hogy segítsek Derek-nek kiszállni. Végig duzzogta a folyamatot, a bejárati ajtónál a falnak támaszkodott és onnan figyelt minket.
‐ Gondolom most nem lenne jó ötlet ha megcsókolnálak?!
‐ Adam!
‐ Jól van, befejezem. Szerintem ha csak hozzád érnék, még ilyen állapotban is képes lenne eltörni a karom.
‐ Lehet.
‐ Teljesen oda van érted, ugye tudod?
Csak néztem Derek-et, de egyszerűen képtelen voltam rájönni, mi lenne a jó döntés, ha egyáltalán van ilyen.
‐ Mennem kell. Majd hívlak. Köszi a segítséget.
‐ Bármikor.
Megölelt és jól esett. Nem azért, mert éreztem iránta valamit, annak már rég vége. De jó érzés volt, hogy van valaki, akitől bármit kérhetek, bármikor. Aki segít, mindegy miről van szó. Luke-ra és Connor-ra is számíthattam, de az más volt.
‐ Nem mehetnénk? Fáradt vagyok.
Adam elengedett és a tekintete azonnal megváltozott, ahogy Derek felé pillantott.
‐ Hívj, ha van valami!
‐ Oké.
Derek tovább folytatta a duzzogást, akkor sem hagyta abba, amikor felértünk a lakásba.
‐ Befejeznéd?
‐ Tényleg együtt vagytok?
‐ Semmi közöd hozzá.
Elém bicegett és homlokát a homlokomnak döntötte. El kellett volna löknöm, nem is kellene itt lennem.
‐ Annyira sajnálom, amit tettem. De ezen már nem tudok változtatni, csak azt kérhetem, hogy megbocsáss. Hogy adj még egy esélyt. Tudom, hogy mèg mindig szeretsz.
Kezei közé fogta az arcom és nem engedett. Éreztem, ahogy a gyűlölet, amit éreznem kellene, szép lassan elillan.
‐ Nincs köztünk semmi.
Egy másodpercet sem késlekedett tovább, megcsókolt. És én hagytam neki. Annyira jól esett és annyira hiányzott. Hosszú percekig csak csókolt, miközben a keze egyre lejjebb vándorolt. Végigsimította a hátam, majd benyúlt a pólóm alá és a hasamat kezdte cirógatni. De a varázs hirtelen megszakadt, leállítottam.
‐ Mi a baj?
‐ Nem most és nem így!
‐ Aiden, kérlek!
Szerencsére a telefonom csörgése megmentett, de a hívónak már kevésbé örültem.
‐ Hol vagy? Azt hittem alszol.
‐ Derek-nèl.
‐ Nem kórházban van?
‐ Már nem, hazaengedték. Vagyis eljött. A lényeg, hogy nem tudja egyedül ellátni magát, szóval itt maradok segíteni.
‐ Normális vagy? Nem azt mondtad, hogy le akarod zárni vele?
‐ Nem hagyhattam egyedül.
‐ Dehogynem, megtehetted volna.
Tudtam, hogy igaza van.
‐ Minden okés, tényleg.
‐ Megint bántani fog.
Mire befejeztem a hívást, Derek már nem volt a szobában. Az erkélyen állt, görcsösen markolva a korlátot. Ismerős volt a jelenet és az nem végződött jól. Kiléptem hozzá, megtartva a távolságot.
‐ Soha többet nem bàntalak, legalábbis szándékosan nem. Ha adnál még egy esélyt, minden erőmmel azon lennék, hogy ez működjön közöttünk.
Nem tudtam, mit is mondhatnék. Bár legszívesebben a nyakába vetettem volna magam, tudtam, hideg fejjel kell átgondolnom a dolgokat. Századjára is…
‐ Rendelek valami kaját, aztán segítek letusolni.
Mire a fürdőbe értünk, már láttam rajta, hogy fáradt. Ha más nem is, a fekete karikák a szemei alatt erről árulkodtak. Teljesen levetkőztettem és annak ellenére, hogy a szemét alig bírta nyitva tartani, az a mosoly, ami olyannyira rabul ejtett már az első találkozásunkkor, ott volt.
‐ Ne élvezd ennyire a helyzetet!
‐ Most ezzel kell beérnem, nem igaz? Úgyhogy kiélvezem, amennyire csak tudom.
Próbáltam nem arra koncentrálni, hogy anyaszült meztelenül ül előttem és egy szivaccsal mosom át az egész testét. De a szemem önálló életre kelt, végigkövettem minden mozdulatomat, ahogy a víz végigcsorog a bőrén, ahogy az izmai minden alkalommal megfeszülnek, ahogy érzékeny területet érintek. Mégis mi a francot művelek?!
‐ Végeztünk!
További attrocitás nélkül sikerült ágyba dugnom Derek-et. Lekapcsoltam az éjjeliszekrényen a lámpát és célba vettem a nappalit, hogy megágyazzak magamnak a kanapén.
‐ Maradj!
‐ Nem hiszem, hogy ez jó ötlet.
‐ Nem fogok semmivel próbálkozni, esküszöm. Nem akarok egyedül lenni.
Gyenge vagyok, tudom. De képtelen vagyok nemet mondani neki. Bemásztam mellé a takaró alá, azonnal átkarolt, fejét pedig a mellkasomra hajtotta. Néhány perc múlva már csak az egyenletes lélegzését hallottam. Most én sem forgolódtam órákat, nem bámultam a plafont. Hetek óta nem aludtam ilyen jól és az ok a mellkasomon feküdt.