Play With Fire [Stray Kids ff.]

⚜️19⚜️

A faluban feszült volt a levegő, mintha minden lélegzetvétel a közelgő vihart előre jelezné. Hyunjin érzékei élesebbek voltak, mint valaha, hiszen tudta, hogy Soo-jin hamarosan visszatér. Az ellenséges falka örököse sosem adta fel könnyen, és Hyunjin minden idegszála arra koncentrált, hogy megvédje Jae-hyunt.

Az éjszaka csendjét hirtelen egy halk nesz törte meg. Hyunjin megdermedt, majd lassan, óvatosan megindult az erdő felé. Minden lépése súlyos volt, az ösztönei jelezték, hogy valami nem stimmel. Ahogy közeledett a fák sűrűje felé, megérezte az ismerős, ámde gyűlölt illatot – Soo-jinét. Azonnal felgyorsította a lépteit, szíve hevesen dobogott. Jae-hyun veszélyben volt.

A tisztáson, ahol a holdfény megvilágította a füvet, ott állt Jae-hyun. Remegett, szinte már szoborszerűen állt, mert előtte Soo-jin magasodott. Az ellenséges falka örököse szemeiben mohóság villant, keze pedig lassan közeledett Jae-hyun arcához.

– Hát itt vagy – mondta Soo-jin egy hűvös, kiszámított mosollyal. – Mindig is tudtam, hogy megtalállak. Nincs hová menekülnöd.

Jae-hyun reszketett, testén végigfutott a félelem hidege, és minden izma megfeszült. Tekintete a semmibe révedt, mintha minden, amitől rettegett, most valósággá válna. Ahogy Soo-jin keze közeledett hozzá, a pánik elhatalmasodott rajta. Szemei könnyekkel teltek meg, és képtelen volt megmozdulni. Minden emlék, minden félelem egyszerre zúdult rá.

Amint Soo-jin keze Jae-hyun vállára simult, a fiú megtántorodott, a rettegés elhatalmasodott rajta, és rémülten összehúzta magát. Belső kiáltása valósággá vált: *Nem, ne érj hozzám!*

De mielőtt Soo-jin bármilyen további lépést tehetett volna, egy vad ordítás hasított a levegőbe. Hyunjin, a haragvó alfa, teljes sebességgel rontott elő a fák közül. Szemei villámként szikráztak, testén minden izom feszült volt, ahogy Soo-jinra támadt.

– Tűnj el tőle! – üvöltötte, hangja dühvel volt teli.

Hyunjin egyetlen lendülettel ütötte félre Soo-jint Jae-hyun mellől, aki azonnal hátralépett, hogy eltávolodjon a rémálmaitól. Soo-jin épphogy megtartotta az egyensúlyát, de meglepetten nézett Hyunjinre, szemeiben villanásnyi félelem jelent meg.

– Hát persze – morogta Soo-jin, miközben talpra állt. – Mindig te vagy az, Hyunjin, aki közbelép.

– Nem csak közbelépek – vicsorgott Hyunjin, miközben a foga fehérjét villantotta meg. – Ez az utolsó alkalom, hogy hozzányúlsz Jae-hyunhoz. Nem érdekel, hogy te vagy az örökös, ma véget vetek ennek.

Soo-jin ajkain gúnyos mosoly jelent meg. – Azt hiszed, legyőzhetsz? Én vagyok a falka örököse. Te csak egy gyerek vagy, aki nem tudja, hogy mit jelent a hatalom.

Hyunjin nem várt tovább. Villámgyorsan vetette magát Soo-jinra, karjai erővel és elszántsággal sújtottak le. A két alfa egymásnak feszült, dühük és erejük a telihold fénye alatt forrt össze. Hyunjin szíve minden egyes ütésnél azt üvöltötte: *Jae-hyunért*. Minden ütése, minden mozdulata annak a védelmében történt, aki számára mindennél fontosabb lett.

Jae-hyun, aki addig a tisztás szélén állt, rémülten figyelte a harcot. Teste még mindig remegett, de most már nem a félelemtől, hanem a kétségbeeséstől. Nem akarta, hogy Hyunjin megsérüljön miatta, de tudta, hogy ha most nem bízik benne, akkor sosem lesz vége.

Hyunjin és Soo-jin vadul küzdöttek egymással. A harc hosszúnak tűnt, mintha az idő is megállt volna. Hyunjin végül egyetlen, erőteljes csapással földre kényszerítette Soo-jint, aki levegőért kapkodva feküdt a földön. A vereség ott ült a szemében, ahogy felnézett Hyunjinre.

– Soha többé ne gyere a falunk közelébe – mondta Hyunjin halkan, de fenyegetően. – És ha még egyszer hozzányúlsz Jae-hyunhoz, véged lesz.

Soo-jin dühösen felmordult, de tudta, hogy most vesztett. Nehézkesen talpra állt, szemeivel gyűlölettel nézett Hyunjinre, majd lassan hátrálni kezdett. – Ez még nem ért véget – vicsorogta, mielőtt végleg eltűnt az éjszaka sötétjében.

Hyunjin fújtatva nézett utána, de nem mozdult. Ahogy a harag elcsitult benne, Jae-hyun felé fordult. Az omega még mindig ott állt, szemeiben könnyekkel, de most már nem a félelemtől, hanem a megkönnyebbüléstől.

– Hyunjin... – suttogta Jae-hyun, miközben lassan közelebb lépett hozzá.

Hyunjin még mindig lihegve, de gyengéden húzta magához Jae-hyunt, védelmezően karolta át. – Már vége – mondta halkan, ahogy érezte Jae-hyun remegő testét a sajátjához simulni. – Sosem hagyom, hogy bántson.

Jae-hyun szorosan bújt Hyunjinhoz, most már teljesen átadva magát a fiú védelmező karjainak. A rettegés, ami eddig irányította, végre eltűnt. Hyunjin itt volt, és ő tudta, hogy mellette biztonságban van.

– Köszönöm – suttogta Jae-hyun könnyek között.