The Promise

A tegnap szilánkjai

Youngpyo

Az erdő illatai között egyszerre csapott meg valami, amitől azonnal megfeszült a testem. Vér. Nem is kevés. Ismerős orgona és fahéj illatokat is megérzek amiket sajnos túl jól ismertem tekintve, hogy laktak is nálam, hacsak egy kis ideig is. Nem is gondolkodtam tovább rohantam a szagok irányába.
Már messziről hallani lehetett a vonyítást, a dühös morajlásokat, a testek egymásnak csapódását. Mire elértem a tisztást, a gyomrom görcsbe rándult a látványtól.

Adam nagy fekete farkasa, Sebastian jóval kisebb valaha még teljes fehér bundájú farkasa felett állt míg az omega már már lehet az utolsó perceit éli, úgy meg tépte az alfa farkasa.
Adam éppen a grabancát tépte, a következő pillanatban pedig lesújtani készült rá.
Ekkor már nem gondolkodtam, egyetlen hatalmas ugrással vetettem magam közéjük. Fogaim Adam vállába martak, és teljes erőmből taszítottam hátra Egy vastag fának.
„Elég volt, Adam!" - morogtam mélyen, miközben a bundám felborzolódott és a mellkasom emelkedett és qsüllyedt a dühtől. „Ha még egyszer hozzá mersz érni... nem érdekel, hogy ki vagy, én magam téplek szét!"
Hallom, Sebastian gyengén vonyított a földön, még él...
De nem mozdulhattam felé. Tudtam, hogy előbb Adamot kell megfékezni. A saját szememmel láttam, mivé vált ez az alfa és abban a pillanatban minden régi fájdalom feltört bennem. Ő is vérbe fagyva fájdalmak között halt meg....

Éppen csak hátra pillanatok Sebastianra és szinte azonnal be jön a képe, ahogyan a hóban térdelve üvöltve fogom kis testét ami csupa vér volt.
Ebben a másodpercben Sebastian helyett az ő arcát láttam...a fájdalmat és rettegést a szemében, amit műveltek vele.... Haneul
A régi kép egyszerre tört elő belőlem: hófehér test, apró kezek, az a zokogás, amit soha többé nem felejtek. A jelen elmosódott; Haneul arca állt előttem, nem Sebastiané. A düh olyan hevessé vált, hogy a világ vörös ködbe burkolózott.

Hallom, ahogyan Adam vicsorogva fel tápászkodik, ami nem semmi, mert nem egy alfának törtem ugyanezzel a támadással a gerincét, Adam tényleg felér erőben hozzám és DooHoonhoz.
D

e mindjárt kiderül mennyire erős is...

Testem meg feszült, bundám felborzolódott, azután nem várva tovább a fekete farkasra vetettem magamat.
Fogaimmal erősen vállba haraptam és újra a fához vágtam, ahol nagyobbat nyekkent ugyan, de még mindig simán fel kelt.
Felém fordult szemeiben ugyanolyen gyilkos piros tűz volt mint amivel én is őt néztem.
Mire újra észbe kaptam volna nekem esett. Mellkasunkkal egymást támasztva szabdaltuk egymást harapva és karmolva, a másik nyakát célozva.
Hirtelen egy rúgást éreztem meg hasamban, de még jókora részt ki tudtam harapni mellkasából.
Rúgásától enyhén meg tántorodtam, de szinte azonnal vissza támadtam ezúttal a gerincét meg célozva, így hát fogaimmal meg fogtam csigolyáinál és meg próbáltam állkapocsommal szét roppantani őket, de sajnos erősebbnek bizonyult mert éppen csak meg repeszthettem vagy még annyi sem, és fülem tövétől meg fogva le rántott magáról.
Újra és újra egymásnak mentünk teli erőnkből, téptük, és haraptuk egymást.
Az biztos, hogy strapabíróbb mint azok az alfák voltak akiket széttéptem azon az éjszakán.
Ismét le peregnek az emlékek a szemem előtt...
Az esti rossz érzés...az ahogyan vissza megyek de nincs a szobában... kétségbeesett szólongatásaim ahogyan hívom őt.... azután apró ártatlan teste megtörve és meggyalázva, vérben úszva a hóban... Könyörgő hangon kérem hogy maradjon velem, majd DooHoon hogy gyógyítsa meg.... Azután ki esnek az emlékek és a következő ami be ugrik az az öt szó szerint széttépett alfa teste a lábaim előtt...
Ezek hatására a már fáradó alfát ki billentem egyensúlyából így sikerül el kapnom a nyakát alulról jól bele mélyesztve fogaimat, így pedig egész testét magam alá gyűröm.
Elengedem majd újra bele akarok harapni hogy végleg kiírtsam, de fejem meg áll a levegőben és tüdőmben meg reked a levegő, amikor egy fehér suhanást érzékelek magam előtt, ahogyan csepp testével védelmezően elterül az alfán, és utolsó erejével bal mellső mancsomba harap, amit csak éppen lehetett érezni.