Fan of a fan (átmenetileg szünetel)

1. fejezet - Rémkép és valóság

Ashton

Gyors pillantást vetek fekete karórámra: 12:24.

A színpadon állok, egyedül. A nézőtérről többezres tömeg tekint vissza rám érdeklődve. Mikrofont ragadok, és lehajtom fejem. Mély levegő. A torkomban gombóc, a tenyerem izzad. Bátortalanul a számhoz emelem a kezemben lévő eszközt, és ismét mély levegőt veszek.

Fekete, szaggatott csőfarmerem egyre szűkebb, kopott-szürke felsőm hátamhoz tapadt. Felidézem magamban a megtanult dal első sorait, és énekelni kezdek. Hangom remeg, helyenként elcsuklik. Az emberek hangos hurrogásba, fújolásba kezdenek, nemtetszésüket kifejezvén.

Erős, villámcsapás-szerű ütést érzek a mellkasomban. Végtagjaim kocsonyaként reszketnek az alapzene monoton ritmusára. Hangom végleg elakad, szemeim könnyben úsznak. Nem sírok, csak könnyezem. A megaláztatás gyilkos ujjai torkom köré fonódva fojtogatnak.

A tömeg egyhangú zengése egyre csak erősödik, a levegő körülöttem sűrű. Szédülök. A mikrofon kiesik kezeim közül. Idegesen túrok dús, barna hajamba, alsó ajkam sebzem fogaimmal. Elharapom a ki nem mondott szavakat, a ki nem mutatott érzéseket, a le nem győzött félelmeket.

Gyomrom összeszűkül, térdem meginog, majd hirtelen összecsuklik. Halk puffanással a földre zuhanok. Több sebből vérzem: a szám, melyet véletlenül átharaptam, a térdem, mely az ütéstől széthasadt, a szívem, mit összetört álmom szilánkjai kaszaboltak darabokra.

A szívdobbanásom lüktetésére kibuggyanó forró nedű édes íze és illata átjárja mindenem. Arcom tenyerembe temetem, és hagyom, hogy eluralkodjanak rajtam érzelmeim: hang nélkül, rázkódó testtel kezdek zokogni.

Összedőlt bennem egy egész világ, az életem romokban hever.

És még csak fél egy sincs.

...

Verejtékben úszva, levegő után kapkodva ébredek. Újabb rémálom. Zsinórban a negyedik a héten.

Fáradtan hajolok a jobb oldalamon lévő éjjeliszekrényhez, és hunyorogva kezdek keresgélni. Kitapogatom szemüvegem hétköznapi formáját, és nagy nehezen felveszem. Visszafordulok a hátamra, és könyökömre támaszkodom.

Fejem enyhén balra fordítva kisebb meglepetésben részesülök: egy szőkés-barna hajú lány szuszog álomba merülten. Azonnal feltűnik, hogy egy számomra ismeretlen szobában vagyok, egy ismeretlen franciaágyban, egy ismeretlen lány mellett. Óvatosan kimászok az ágyból, nehogy felébredjen. Na, nem azért, mert hű de milyen édes, amikor alszik, hanem el szeretném kerülni a kínos "lefeküdtem veled, de a nevedre sem emlékszem" jellegű beszélgetést.

A szoba egyik szegletében megpillantom nadrágom, az ágy mellett a földön keki-zöld pólóm. Villámgyorsan felöltözök, ám valami nem stimmel. Hol lehet a telefonom? Riadtan pillantok körbe, ám sehol sem találom. A lány melletti éjjeliszekrényen figyelmes leszek egy mobilra, de az sajnos nem az, amit keresek. Halkan, lábujjhegyen lépek oda, kezembe veszem az eszközt, és hálát adok a sorsnak, hogy nem kódzáras. Bepötyögöm a telefonszámom, és tárcsázok.

Kicsöng.

Fél másodperc alatt elmormolok egy imát, hogy legyen rezgőn, amikor észreveszem, hogy az ágy alatt villódzik valami. Az Isten áldja meg a Macintosht a villogó hívásjelzőért. Azonnal kinyomom, visszahelyezem a hölgy telefonját, majd térdre ereszkedve próbálom kihalászni a sajátomat az ágy alól. Ahogy megkaparintom, kapom magam, és szélsebesen távozok.

Az ajtón kilépve egy lépcsőházzal találom szemben magam. Panel. Örömmel konstatálom, hogy van lift. Sietősen állok ajtaja elé, és már nyomom is a hívógombot. Türelmetlenül dobolok lábammal, és reménykedek, hogy a lány nem ébred fel, és indul megnézni, itt vagyok-e még. Rápillantok a telefonom kijelzőjére: 5 üzenet, és 27 nem fogadott hívás köszön vissza rám. A rohadt életbe, Ashton, mit műveltél?!