Fan of a fan (átmenetileg szünetel)

6. fejezet - Remény a reménytelenben

Fájdalmas az édesanyámat ilyen állapotban látni. Egy darabig tartja magát, aztán már nem bírja tovább. A földre rogyva kezd zokogni. Azonnal odasietek, és leguggolok mellé. Próbálom vigasztalni, de alig érek vele valamit. Néhány percig így gubbasztunk egymás mellett, majd hirtelen megtörli arcát, és mély levegőt vesz.

- Sajnálom, nem szabadott volna látnod ezt - szipog.

- Anya, a szüleink vagytok. Mi mindig itt leszünk - simítok végig görnyedt hátán.

Ahogy arcára nézek, hirtelen megdermed körülöttem minden. Szemei alatt hatalmas sötét karikák ékeskednek, arca beesett, sápadt, néhol ráncok tarkítják. Most először látom rajta, hogy megviselték az évek.

Az idő bizony vészesen múlik, és ritka, amikor ezt időben észrevesszük. Mindeddig úgy tekintettem Anyámra, mint egy büszke, erős, elpusztíthatatlan titánra. És most, ahogy itt ül mellettem mindaz, amit látok, egy törékeny, szárnya-fosztott, magas röptéből földre zuhant angyal. Sosem láttam még ilyen sebezhetőnek, ilyen kiszolgáltatottnak.

- Sajnálom - nyöszörgi, majd a szilánkok felé nyúl.

- Hagyd, majd inkább én. Te pihenj le egy kicsit - szólok közbe, és felsegítem a padlóról. Tekintete hálás. Nézem, ahogy elbotorkál, majd nekiállok összeszedni a szilánkokat.

- Itt mi a jó ég történt? - hallom meg nővérem hangját az ajtóból. Nem nézek fel rá.

- Az, ami szinte minden áldott nap, csak egy kicsit durvábban - mormolom.

- Oh és mi az? Próbáltál normális lenni, de nem ment? - nevet fel, mire én teljesen felhúzom magam.

-Kurvára vicces vagy, mondhatom! Ne zavarjon, hogy a szüleink válni készülnek, te folytasd csak nyugodtan a baszogatást! - förmedek rá. Esküdni mernék, hogy a szemeim vérben úsznak. Kifakadásom egy kissé megrendíti, értetlenül néz rám.

- Nyugi, nem fognak elválni... - magyarázza. Ebben a pillanatban a bejárati ajtó hatalmas csapódása rázza meg a teret. Felpattanok a földről, és kíváncsian lesek ki az ablakon. Testvérem azonnal mellém siet.

- Ó, valóban?! - kérdem gúnyosan, miközben az ablakon át az éppen egy hatalmas bőrönddel távozó apánk felé mutatok. Lana teljesen lefagy.

Miután végignézzük, ahogy Apa elhajt az autóval, visszatérek korábbi tevékenységemhez. A nővérem mozdulatlanul áll pontosan ott, ahol az imént hagytam. Merengéséből, vagy csak egyszerű sokkjából telefonja csörgése rázza fel. Kapkodva húzza elő farzsebéből a készüléket, és értelmetlen fejet vág.

- Ismeretlen - néz rám.

- Vedd fel - vetem oda hanyagul.

- Igen tessék? - veszi fel a telefont, miközben lekuporodik mellém a földre.

- Ki az? - kérdezem némán, mire csak megrázza a fejét.

- Igen, én lennék... miben segíthetek? - mered maga elé továbbra is értetlenül, majd szeme hirtelen elkerekedik, kezét szája elé kapja. Én érdeklődőn figyelem minden mozzanatát, de nem tudom kiolvasni tekintetéből, hogy mit mondanak neki.

- Ez komoly?! ... Persze, szívesen! ... Rendben, egy pillanat és felírom! - mondja, miközben hevesen hadonászni kezd, én pedig papírért és tollért nyúlok, és feljegyzek egy címet.

- Rendben, nagyon szépen köszönöm! ... Persze, ott leszek! ... Jó! ... Köszönöm szépen még egyszer, viszont hallásra! - amint leteszi a telefont, hatalmasat visít, és a nyakamba borul. Én továbbra sem értem a helyzetet.

- Nyertél a lottón? - nézek rá, amint elhúzódik tőlem.

- JOBB! MEGKAPTAM A VIP BELÉPŐJEGYET AZ ARANY ÉLETBE - ujjong.

- Az valami új klub a városban? - ráncolom homlokom, mire bután néz rám.

- Nem, úgy értem megütöttem a főnyereményt! Turnézni hívtak előzenekarként! - ahogy magyaráz, a szeme úgy csillog, mint a tenger, amit beragyog a felkelő Nap fényzápora.

- Ó, gratulálok... - tápászkodok fel a földről egy szilánkokkal teli szemeteslapáttal a kezemben, majd hanyagul öntöm a törmelékeket a szemetesbe.

- Várj még... ez nem minden... az "Ő" előzenekarjuk leszek - vigyorog.

- Kiké? - teszem fel kíváncsian a kérdést, ám mire gondolataim elhagyják a számat, körvonalazódik bennem minden. Ő izgalmában alsó ajkát zúzza véresre fogaival.

Látva rajtam, hogy leesett a tantusz, szeme még inkább csillogni kezd a gyermeki izgatottságtól. A papírért nyúl, amire felírtam a címet, és valamit firkálni kezd. Ahogy felém fordítja, csak ennyi áll rajta: "5SOS".

- Nem létezik - hebegem döbbenten, mire ő csak bólint.

- Hihetetlen mi? - ujjong. Az. Hihetetlen. A nővérem turnézni indul a kedvenc együttesemmel.

Akármennyire is nem szeretném beleélni magam, nem tudok elmenni amellett a lehetőség mellett, amit ezzel én kapok. Lehetséges lenne, hogy találkozzak életem értelmeivel? A személyekkel, akik a zenéjükkel segítettek át a nehezebb időszakokon? Lehetséges lenne, hogy karomban tarthassam őket, szorosan magamhoz ölelve érezhessem illatukat, szívüknek dobbanását? Kell ennél több a világon?!

[Author's Note]: heyyo!
Sajnálom, hogy sokáig tartott, mire megérkezett az új fejezet! Valószínűleg minden 2. szombaton fogok tudni mostantól friss részeket hozni! Mit szóltok ahhoz, hogy közeleg a tél? :) Bármi kérdés, óhaj-sóhaj akad, ne habozzatok írni (az első fejezet végén leírt helyeken vagyok megtalálható)!

Lin .xx