Fan of a fan (átmenetileg szünetel)

9. fejezet - "Nem is én lennék"

(egy héttel később)

Valerie

- Nem, nem, neM, nEM, NEM - rohan körbe a szobán már vagy huszadjára. Én az ágyán fekve figyelem, ahogy fel-alá cirkál legalább egy órája.

- Hé, nyugi... biztos m... -

- NE NYUGTATGASS, HANEM SEGÍTS KERESNI - förmed rám. Unottan átgördülök az ágy másik végébe, és kedvtelenül megemelem a papucsát.

- Ebben nincs - közlöm rezzenéstelen arckifejezéssel.

- Kurvára nem vagy vicces - sziszegi a földre rogyva. Tenyereit térdein pihenteti, arcán kétségbeesés tükröződik.

- Nyugi, majd a pasid megismer, és beenged - vigyorgok rá.

- Tízezerszer elmondtam már, hogy NEM a pasim. Jóval idősebb nálam, és biztosan párkapcsolatban él - néz rám szúrós szemekkel, orcái rákvörösre pirulnak.

- Hány éves?

- Nem tudom - feleli zavartan.

- Volt gyűrű az ujján?

- Nem tudom?! Nem azt néztem... amúgy is, nem feltétlen házas, csak foglalt... - szegi le tekintetét.

- Mi a holnapi program? - váltok gyorsan témát, mielőtt teljesen magába zuhan.

- Reggel indulok a reptérre. Váltottak nekem jegyet a 7.32-es londoni járatra - lebegteti előttem a repjegyét, én pedig kárörvendve bökök fejemmel a 18.27-et mutató digitális óra felé, amitől jókedve egyből elillant.

- Aztán? - térek vissza a témához.

- Aztán küldenek értem egy autót, ami elvisz a hotelbe, ahol a többiek is lesznek - kutat táskájában, és előhúz egy névjegykártyát.

- Az mi? - nézek rá érdeklődőn.

- Ezt kell átadnom a sofőrnek - magyarázza, majd pénztárcájába csúsztatja.

- Aztán?

- Aztán becsekkolok a szállodába... nos, becsekkolnék... ha meglenne a belépőkártyám - két ujját halántékára szorítja.

Láthatóan nagyon zaklatja a tény, hogy a kis kártya az égvilágon sehol sincs. Kedvesen végigsimítok hátán, de nem nagyon használ.

- Minden rendben lesz, majd felhívod a pasid, és ő igazol... - nevetek fel vörösödő arca láttán.

- Hányszor mondjam még el, hogy NEM A P... - kivágódik szobájának ajtaja, és mindketten meglepetten elhallgatunk, amikor anya egy hatalmas tálcával besétál.

- Meglepetééés - mosolyog, majd az asztalra helyezi terhét.

- Mire fel? - nézek rá értetlenül. Nem most van a szülinapunk...

- Ez egy amolyan kis búcsúztató-féle Lana-nak.

Sütöttem palacsintatortát, és hoztam fel szőlőlevet! - csapja össze tenyerét anyu, miközben lelkesen ismerteti velünk a menüt. Hm, a két örök kedvencünk. Amikor még aprók voltunk, mindig ez volt a szülinapi fogás. Imádtuk.

Az én szemem ezek hallatára csillan fel, testvéremé pedig könnyektől. Feltápászkodik a földről, és anya nyakába borul. Én meghatódva, halk mozdulatokkal mászok ki az ágyból, és utamat az édesanyám háta mögött ékeskedő palacsintatorta felé veszem.

Már nyúlnék is a tetején díszelgő csokikrémcsúcs felé, amikor is Anyám egy jól irányzott csapást mér kézfejemre, amitől az egész karom elzsibbad.