Fan of a fan (átmenetileg szünetel)

8. fejezet - A szavak súlya

Ashton

- Miért kellett nekünk is visszarepülni Londonba, hogy Rob elintézze a dolgait? - nyöszörög Cal, miközben belépünk a hatalmas épületbe. Váratlanul és titokban érkeztünk a városba, így szerencsére sikerült elkerülni a nyomunkban lihegő rajongótábort.

- Mert csak - válaszolja meg Luke az elhangzott kérdést. Való igaz, én sem tudtam volna pontosabb válasszal szolgálni. A lifthez lépek, mire Calum hatalmas barna szemei izgatottsággal telnek meg.

- Hé, Luke, hányadikon is van Roberto irodája? - vigyorog sejtelmesen.

- Harmadik, de ezt te is pontosan jól tudod - néz rá bután a szőke.

- Igen, és azt is tudom, hogy hamarabb felérek a lépcsőn, mint te - szegezi mutatóujját kihívóan Luke-ra, aki elfogadva a felkérést nekiiramodik, és mindketten eltűnnek a szemem elől.

Én egykedvűen beszállok a személyfelvonóba, és unottan nyomom meg a 3-as számot. Fél percembe se telik, az ajtó már nyílik is. Nyugodtan indulok meg az iroda felé, amikor hirtelen valaki nekem jön. Kezéből minden papír a földre hullik.

- Ó, bocs - nézek le rá. Mondjuk való igaz, hogy ő jött nekem, de nem foglalkozok ilyen apróságokkal.

- Semmi gond - mormolja, én pedig tudomásul veszem, és folytatom megkezdett utamat Rob irodája felé.

- Ó, ne is törődj vele, hogy majdnem fellöktél, és elejtettem mindent! Te csak menj tovább, mintha mi sem történt volna! Biztos olyan fontos dolgod van, hogy nem fér bele az a fél perc, hogy segíts! - kiáltja utánam hirtelen a lány.

Megdöbbent a stílusa, nem is beszélve arról, hogy szerintem abszolút jogtalan a felháborodása. Lassan, kimérten fordulok vissza.

- Öhm... pardon?! Nekem jössz, és még te vagy felháborodva?! Tudod te, hogy én ki vagyok?! - kérdezem, miközben szememmel végigmérem. Nem magas lány, ám annál sportosabb. Csinos, meg kell hagyni.

- Persze, Mr. Nagyarcú Seggfej személyesen! - vigyorog gúnyosan, miközben utolsó darab papírját is felemeli a földről, és felegyenesedik.

- Édes, én a helyedben nem engednék meg magamnak ilyen hangnemet... - mosolygok rá. Mit képzel magáról, ki ő, hogy így beszéljen velem?

- Ó, nem? Ez esetben elnézésedet kérem... - süti le szemeit. Meglepő fordulat, ám hirtelen nagyon rendes lánynak tűnik (a stílusától eltekintve, mert az igencsak magának való), így hát egy kedves mosolyt eresztek meg felé.

- ... nézd el nekem, hogy nem láttam meg elsőre, mekkora egy öntelt faszkalappal van dolgom, és lealacsonyodva az ő szintjére, leálltam vele vitatkozni - szegezi rám szúrós tekintetét. Szemében mintha apró láng fénye csillanna meg. Ellenségessége igazán szórakoztató.

- Nem mintha mondjuk olyan nagyon le kellett volna alacsonyodnod... - vigyorgok magasságára célozva, és úgy látom, neki is leesett.

Tűzmámorban csillogó szeme egyszeriben vérben forgóvá válik, kezéből minden korábban összeszedett papírt elhajít, arca a felismerhetetlenségig torzul dühében. Ez most tutira ki fog nyírni, de megérte. Szerintem jó poén volt.

Noelani

Agyamat teljesen elborítja a düh és a harag bénító fellege. Torkom összeszűkül, lélegzetem elakad, állkapcsom megfeszül. Kinyírom.

Abban a pillanatban, ahogy megindulok felé, hirtelen visszaránt valami külső erő. Gyilkos pillantással nézek jobbra, ahol egy szőke hajú, magas fiú tart vissza attól, hogy szétzúzzam annak a beképzelt kis hülyegyereknek az arcát, majd balra fordulok, ahol egy sötét hajú, húzott szemű srác gátol meg az ütésben.