Fan of a fan (átmenetileg szünetel)

3. fejezet - Jó a rosszban, vagy fordítva?

Lépései határozottak, és lendületesek. Amint elér hozzám, összeszorítom szemeim, és felkészülök a legrosszabbra, ám legnagyobb meglepetésemre nem az történik, amire számítok.

Ütés helyett érzem, ahogy Rob a nyakamba borul. Két erős karja szorosan ölel körbe, arcát vállamra hajtja. Egy pillanatig zavartan állok, majd viszonozom gesztusát, és tenyereimmel paskolom meg hátát. Teljesen érthetetlen számomra a szituáció.

Az egyik pillanatban meg tudna fojtani, majd hirtelen úgy ölel, mintha soha többé nem látnánk egymást.

- Nincs kiút - nyöszörgi.

Hangja halk, mégis érces. Kihallik belőle a tanácstalanság, az elveszettség. Támogatásképpen egy kissé megszorítom széles vállát.

Az ember, aki eddig acélpajzsként védelmezett bennünket, akit eddig sérthetetlennek hittem itt áll előttem összetörve, megsemmisülve. És a legrosszabb az egészben, hogy ennek csakis én vagyok az oka. Valamit sürgősen ki kell találnom.

- Hogyan tovább? - húzódok el tőle. 

- Nincs tovább. A fejesek egy hetet adtak, hogy valami hihető mesével előálljak, hogy miért hagyod itt a bandát - feleli letaglózva.

Szemével hol a padlót kémleli, hol pedig elnéz a vállam fölött. Szándékosan kerüli tekintetem. Szavait képtelen vagyok elhinni. Sosem gondoltam, hogy valaha el kell hagynom az együttest. Főleg nem ilyen miatt.

A rohadt életbe, miért nem tudtam kordában tartani magam? Miért hagytam, hogy a többedik alkalommal a farkam vezéreljen a józan eszem helyett? Egyszerűen fel sem tudom fogni, mi zajlik most körülöttem.

- Egy hetem maradt a srácokkal? - túrok bele sötétbarna, kócos hajamba.

- Holnap utazunk Madridba. Megtartjátok az utolsó koncertet. Jövőhéten pedig valahogy bejelentjük... a távozásod - utolsó szavait szinte teljesen elharapja.

Fogai közt keserű sóhaj préselődik ki. Fáj neki. Nekem pedig mintha szívemet tépték volna ki puszta kézzel. Egy hetem maradt, hogy kitaláljak valamit, vagy búcsút kell intenem mindennek, és mindenkinek, ami most körülvesz.

Fájdalmasan, szívszakadva bólintok, ő pedig lehajtott fejjel távozik szobámból. Ismét az ágyra rogyok, és csak magam elé bámulok. Hagytam, hogy elfajuljanak a dolgok, és tessék!

Bravo, Irwin. Ezt akartad? Megérte az a néhány átkufircolt éjszaka?

Egyszerűen fogalmam sincs mit tegyek. Némi életerőt lehelvén magamba, feltápászkodok, és az ablakhoz sétálok. A napsütötte Milánó szűk utcáinak, színes házainak, és forgalmas, autókkal tömött utainak hangulatos kavalkádja terül szét előttem.

A hotel előtt egy zsúfolt utcában tinilányok hada táborozik. Egyikőjük hirtelen megpillant, majd éles sikollyal és heves mutogatással jelzi társainak tartózkodásom pontos helyét. Én csak elmosolyodok.

Hol lennénk mi ezek nélkül az őrült, fanatista, csodaszép emberi lények nélkül? Mardos a bűntudat. Robbal és a srácokkal együtt ezeket az embereket is cserben hagyom.

A legtökéletesebb álmosollyal arcomon kitárom az ablakot, és leintegetek. Odalent a tömeg ugrálni, sikoltozni és kiabálni kezd. Akaratlanul is elnevetem magam. A legjobb, amit tehetek ezalatt az egy hét alatt, hogy tudtukra hozom, milyen fontosak is ők nekem.

Hirtelen ötlettől vezérelve becsapom az ablakot, kirohanok az ajtón, egyenesen a lifthez. Gyermeteg izgatottság lesz úrrá rajtam, és alig várom, hogy leérjek. A hallon a személyzettel mit sem törődve rohanok át, és a biztonságiakat félrelökve lépek ki a hotel elé. Az eddig értetlenül az ablakom felé meredő lányok ismét éles visításba kezdenek. Odalépek az egyik bejáratot díszítő tuja mellé, és kényelmesen lekuporodok. Lábaimat törökülésbe húzom, majd a hozzám legközelebb eső lány felé intek.

- Mi a neved? - kérdezem, ahogy mellém lép. Szemében ragyogás. Könnyek. Vagy talán csak örömének hamvas gyémántjai.

- Rebecca - suttogja. Hangja remeg. Egyik kezét arca elé tartja, másikkal telefonját szorongatja.

- Gyere ide, Rebecca - tárom szét karom, ölelésre invitálván a sokkos állapotban lévő lányt. Ő sírva borul nyakamba. Szorosan ölel. Mintha életét tartaná kezei közt. 

- Köszönöm - hebegi. Nem értettem, hiszen csak egy ölelésről volt szó.

- Csodálatos ember vagy, sose engedd, hogy mások az ellenkezőjéről próbáljanak meggyőzni - suttogom fülébe, mire törékeny teste még jobban elkezd rázkódni.

Tenyeremmel hátán simítok egy párat, majd elhúzódok tőle. Kezéből elveszem telefonját, és a kis ikont felhúzva megnyitom a kamerát. A lány szorosan mellém húzódik, és mosolyog. Mosolya tiszta, őszinte. Én egy puszit nyomok arcára, és meg is van a kép. Még mindig remegő testtel áll tovább.

Ekkor közelebb lép a következő lány. Ő nem sír. Próbál nem sírni.

- Készíthetek egy fotót? - kérdezi bátortalanul, mire bólintok.

Ahogy a telefont arcunk elé emeli, észreveszek valamit. Egy percig hezitálok, hogy szóvá tegyem-e. Végül a szívemre hallgatok. Ahogy elkészült a kép, és leeresztette a karját, csuklójáért nyúlok. Nem szólok semmit, csak magamhoz húzom kezét, és csókot nyomok a duzzadt hegekre. A lány elkerekedett szemekkel figyeli tettem, s hirtelen zokogásban tör ki. Átölelem.

- Különleges ember vagy. Ne higgy senkinek, aki az ellenkezőjét állítja - suttogom.

Elmormol egy halk "köszönöm"-öt, megtörli könnyektől ázott szemeit, és elsétál.

Nem tudom, hányan lehettek, saccra 100-an, de 80-an legalább. Mindegyik lánnyal készítettem képet, megölelgettem őket, és elmondtam nekik, hogy milyen csodálatos, különleges személyek. Osztottam puszikat, autogramokat, szeretetet. Besötétedett, mire az utolsó lány is sorra került.

...

Este hat óra lehet, én pedig kimerülten dőlök be a puha ágyba. Elmosolyodok. Jót tettem ma, és ez boldogsággal tölt el. Bár minden egyes rajongóval megtehetném, amit ma azokkal a lányokkal. Bár mind tudnák, mennyire fantasztikusak. Régebben videókkal próbáltam mindezt tudtukra hozni, ám annyira megszokottá váltak, hogy nem láttam sok hasznukat.

Előkotrom telefonom, és fellépek twitterre. Az első dolog, ami fogad, hihetetlen pozitívummal tölt fel.

#ThankYouAshton

Szívem hevesen ver, szinte kiszakad helyéről. Rámegyek a tag-re. Rengeteg ma készített kép, illetve régebbiek, plusz más fotómontázsok lepik el telefonom képernyőjét. Fülig érő vigyorral bökök a kis csillagra tweetjeik alatt, valakinek válaszolok, jó néhány embert bekövetek. Szinte felrobban a twitter kezeim alatt, és ez fantasztikus érzés.

Az éjszakám nyugtalanul telt. Forgolódtam, rémálmok gyötörtek. Most álmosan dőlök a repülő karcos ablakának. Kezemben szorítom telefonom, vállamat Luke áztatja édesen, nyálasan. Tegnap óta ma reggel szóltak hozzám először.

Nyilván neheztelnek rám a történtek miatt. Megértem őket. Az előttünk lévő üléspáron Calum és Michael foglal helyet. Videókat nézegetnek. Legalább elfoglalják magukat. Hozzájuk hasonlóan feloldom telefonom képernyőjét, és megnyitom a YouTube-ot. Általában covereket hallgatok. Melyik előadó ne szeretné saját dalait más előadásában meghallgatni? Már vagy a hetedik Amnesia feldolgozást nyitom meg, amikor elakad a lélegzetem.

[Author's Note]: Belloooo.
Megérkeztem az új résszel. :) ENJOY.
Nem annyira eseménydús, mint amennyire érzelmileg töltött.
Megkezdődött az iskola, egyetem, munka, kinek mi.
Ez sajnos azt jelenti, hogy nem tudom, mikor tudok az újabb fejezettel jelentkezni, de ígérem, minél hamarabb! Addig is puszi nektek!

Lin .xx