Fan of a fan (átmenetileg szünetel)

7. fejezet - A zöld 50 árnyalata

Noelani

2 hét. Két teljes hete, hogy Apa elment otthonról. Furcsa. Azóta teljes békesség uralkodik a házban. Anya az első héten teljesen maga alatt volt, majd 180°-os fordulatot vett, és most szinte ragyog. Bár legtöbb fájdalmát a munkába fojtotta, így keveset volt otthon velünk, most mégis kivirult, kitisztult, mint az ég egy nyári zápor után.

Szintén két hét telt el a bizonyos hívás óta. Két hete várok erre a pillanatra, és most, hogy elérkezett, idegesebb vagyok, mint valaha. Magas-derekú, combközépig érő, testhez-simuló szoknyám szélét igazgatom.

Nem is tudom, miért hagytam, hogy a húgom mondja meg, mit viseljek. Vajszínű blúzom kiemeli formás idomaim. Ujja éppen, hogy a csuklóm fölé ér. Borzasztóan idegesít. Legszívesebben letépném.

Na, nem biztos, hogy ezt a velem szemben lévő íróasztalnál helyet foglaló hölgy is értékelné. Úgy 50-55 év közöttire saccolom. Arcán a ráncok kitűnő sminkjén át is láthatóak. Szemét egy vastag keretes szemüveg mögé rejti, karamellszínre festett haja vállig érő, stílusosan beállított. Mályvaszínű blézere elegánsan megfeszül széles vállán. Alkata teltkarcsúnak mondható - a legnagyobb jóindulattal.

Mióta itt vagyok (úgy fél órája), körülbelül kétszer pillantott rám. Mindkétszer úgy, hogy azt kívántam, bár meg se születtem volna. Idegesen kezdek dobolni a lábaimmal, mire a hölgy ismét szúrósan tekint ki szemüvege mögül. A rúzstól vörösen izzó ajkait grimaszra húzza. Egyáltalán nem szimpatizál velem.

Kár, hogy le se szarom, mit gondol rólam. Se ő, se mások. Az inkább Valerie.

Ő az, aki mindig mindenkinek meg akar felelni, és mindent úgy akar csinálni, hogy másoknak jó legyen. Túl sokat aggódik. Folyamatosan rágörcsöl a dolgokra. Stresszel, izgul... tiszta feszült. Kéne neki végre valami srác, aki jól meg...

- Miss Green? - szólít meg egy férfi, mire felkapom a fejem. Teljesen kizökkentett gondolatmenetemből.

- Én vagyok - állok fel illedelmesen, és érzem, ahogy tetőtől talpig végigmér, majd arcán egy kaján vigyor jelenik meg. A szája... a fogsora... tökéletes. Igazán jóképű, sármos úriember, ám abszolút nem ismerős. Mélykék szemei továbbra is engem fürkésznek, borostája alatt apró gödröcskék bújnak meg. Gesztenyebarna haja ízlésesen oldalra fésülve, sötét zakója megfeszül mellkasán. Piszok jó pasi, be kell vallanom. Hazudnék, ha azt mondanám, nem indul be tőle a fantáziám.

- Üdvözlöm, a nevem Roberto Rossi. Én vagyok a srácok menedzsere - nyújt kezet udvariasan, én pedig elolvadok. Rám zúdítja olasz báját egy páratlan mosoly kíséretében.

- Én pedig Noelani... Lana Green. Örvendek - nyúlok, hogy kezet rázzak vele, ám amint tenyerem az övébe ér, finoman előrehajol, és kézcsókot ad. Térdeim mintha egy pillanatra megremegnének. Ez a pasi egy valóságos csoda!

- Kérem, fáradjon az irodába - húzza félmosolyra tökéletes, olasz ajkait, majd karját kitárva mutatja nekem az utat.

Mielőtt belépek a hatalmas ajtón, még lopva a goromba hölgyre pillantok, akinek szemében mintha a féltékenység tüze égne. Kedvesen, mégis diadalittasan állom szúrós tekintetét, majd besétálok a szuper-pasi irodájába.

Körbepillantok, és eláll a lélegzetem. Balra egy elegáns, fekete bőrkanapé áll, előtte hozzá illő, üveglapú dohányzóasztal virágokkal díszítve. A jobbra eső falon beépített szekrénysor terpeszkedik. A számomra leglenyűgözőbb az egészben pedig a szemközti üvegfal, amely varázslatos kilátást nyújt London egyik eső-fedte részére.