Hosszú történet... {Befejezett}

2. fejezet

   Kezdem azt érezni, hogy megőrülök. Itt vagyok ebben a "dobozban" már ki tudja, mióta, az időérzékemet elvesztettem, és napok óta nem alszom. A fekete kabátos srác minden nap bejön hozzám, de nem akar mondani semmit.
   Hirtelen megnyikordult az ajtó. Lehuppantam a székemre, és úgy tettem, mintha aludtam volna. Éppen csak résnyire nyitottam a szemeimet, de ami fogadott, az elképesztett. Az elrablóm jött be, akit egy doki követett. A fiú az arcomat kezdte cirógatni, közben megkérdezte az orvostól:
-Hogy lehet az, hogy semmire sem emlékszik?
-Nem tudom, Jason, fogalmam sincs... - hmm, legalább már tudom a nevét - Meg kell majd vizsgáljam, ha felébredt. 
-Istenem, doki, akkor ébressze fel! Nem bírom tovább nélküle. - Eközben magamban nyüstölődtem. Egy szót nem értettem abból, amit itt "Jason" összehordott!
   A következő pillanatban egy erős pofont éreztem az arcomon. Nyüszörögtem egy kicsit, majd nehézkesen felnyitottam a szemhéjamat. Jason dühösen méregetett, közben a doki a háttérben készülődött.
   A cellába elég hideg volt. A karomra néztem, amin végigfutott a libabőr. Mélyen tisztelt fogva tartóm követte a tekintetem, kezével hozzáért kihűlt testemhez,  majd egy sóhaj kíséretében levette a pulcsiját, és az ölembe hajította. Egy "kösz" félét dünnyögtem, majd gyorsan felkaptam a pulcsit. 
-Na jó, kezdhetjük? - kérdezte az orvos, majd egy kicsi géppel felém közeledett.
-Öhm... Mire is? - erre csak egy sóhajt kaptam válaszul. 
   Valami furcsa kenőccsel elkezdte dörzsölni a halántékomat, majd mikor azt az izét felszívta a bőröm, csak annyit mondott:
-Ez most egy kicsit fájni fog. - ezután egy kis fémdarabot (ami egy rajzszegre emlékeztetett leginkább) "szúrt belém". 
   Hangosan felszisszentem, de nem nagyon hatotta meg. Kiderült, hogy az a kicsi kütyü, amit ott szorongatott a kezében, egy távirányító, amivel irányítja azt a kamerát, amit az imént belém nyomott.  Ezután nem nagyon történt semmi, mivel én hirtelen elaludtam, és csak arra keltem föl, hogy éppen kiveszik a fejemből a kamerát.
-Mire jutott, doki? - kérdezte Jason
-Nos... úgy tűnik, az agya egy része megsérült, ezért nem emlékszik arra a 2 évre. 
-Elnézést, hogy így beleszólok, de nekem nincsen 2 évnyi hiányosságom! Mindenre emlékszem.
-Te csak azt hiszed, hogy mindenre emlékszel! - mondta Jason rekedtes hangon, majd a doki felé fordult - Lehet tenni valamit?
-Igen, de az kockázatos...
-Ezt hogy érti?
-Ha nem sikerül, akkor azok az emlékek akár örökre eltűnhetnek! - mondta idegesen az orvos
-Nem érdekel, meg kell lépni. Én már nem bírom tovább! - ennél a mondatnál Jasonre néztem, és csak ekkor vettem észre, hogy a fiú szeme sarkában ott éktelenkedik egy kövér könnycsepp, ami már nagyon ki akar buggyanni.  
-Ebben az esetben lépnünk kell. De a lány akkor MINDENRE emlékezni fog. Biztosan szeretné? 
-Elnézést, de én nem szeretném. Semmi baja az agyamnak, nem akarom, hogy ok nélkül megbolygassák.
-Ne hallgasson rá, doki, csak tegye azt, amit tennie kell! - intézte le a fiú, mire nem tudtam mit mondani, csak mélyen sóhajtottam  - Te pedig légy jó kislány, és fogd be a szád! - fordult felém dühösen mire görcsbe rándult a gyomrom.
   Ezután elaltattak. 

******

   Mikor felébredtem, olyan érzésem volt, mintha egy villám csapott volna a fejembe. Nem éreztem semmi újat. 

   Jason odaszaladt hozzám, a kezemet szorongatta, és alig bírt megszólalni. 
-Most már emlékszel, ugye?

-Mégis mire? - kérdeztem furcsán, mire a fiút egy pillanat alatt megszállta a düh - Doki, azt mondta, minden rendben ment a műtéttel!
-Ez így is van!
-Akkor miért nem emlékszik még most sem?
-Nem fog hirtelen mindenre emlékezni... Lassan fognak emlékfoszlányok az eszébe jutni! - mondta az orvos fapofával, mire Jason felhorkantott, és dühösen kiviharzott a szobából. 
   Kisírt szemekkel meredtem a fal felé. Nem tudtam, miért vagyok ilyen szomorú, de valami belülről marcangolt.