Hosszú történet... {Befejezett}

3. fejezet

   Mindenki tudja magáról, hová tartozik. Azt is, hogy mire képes. Nyilvánvalóan emlékszik a nevére, és azt is tudja, ki volt az első szerelme. Kivéve én! Én szerencsétlen szinte mindent elfelejtettem, csak vak voltam, hogy észrevegyem.
   Minden akkor kezdődött, amikor megpiszkálták az agyam. Rá kb. egy fél órára eszembe jutott minden. Sokáig gondolkodtam azon, hogy leírjam -e, mert ha bárki elolvassa, komoly bajba kerülhetek, de úgy érzem, csak úgy nyugodhatok meg egy kicsit is, ha valakinek elmondhatom az egész történetet, még ha az a valaki egy napló, akkor is...

   Most már mindenre tisztán emlékszem. Minden szóra, illatra, érzelemre, ölelésre, csókra... Tehát, az elejétől:

2008. szeptember 1. (Kezdet)

Új tanév, új suli, 9. osztály. Bementem a terembe, de még nem volt bent senki. Ledobtam magam az utolsó padba, és zenét hallgatva a padon aludtam. Csak akkor ütöttem fel a fejem, mikor valaki megállt előttem. Egy fiú volt az, a haja csapzott volt, viszonylag magas, a szemei gyönyörűek voltak, izmai kidagadtak a póló alatt.  Egyikünk se szólalt meg, végig csak egymás szemeibe bámultunk.
-Ahm... A nevem Liam - törte meg a fiú a csendet.
-Lina...
-Szép név! - szűrte ki ezt a két szót egy csábos mosoly közben. 
   Ettől a mosolytól azt hittem, elolvadok. Hiába, hogy még csak a nevét tudtam, valahogy már akkor kialakult kettőnk közt a vonzalom. 

   Az előttem lévő padban ült. Szépen lassan éreztem, hogy kezdek beleszeretni, de a szerelemmel együtt a bűntudat érzése is egyre nőtt bennem, hiszen nekem már ott volt Jason... De hisz az érzelmeknek nem lehet parancsolni. Már készültem rá, hogy szakítani fogok a pasimmal, de egyik napról a másikra minden megváltozott, ugyanis Liam konkrétan eltűnt, még a szülei sem tudtak róla semmit. 
   Fájdalmaimat Jasonbe fojtottam bele. Érdekessé vált a kapcsolatunk, ugyanis mindketten szerettük egymást, mégis romlóban volt a kapcsolatunk. Nem szakítottunk, ugyanis mindkettőnknek szüksége volt a másikra. Jason mindent bevetett, hogy helyrehozza a kapcsolatunkat, de szinte mindig a fordítottjára sikerültek a tervei.
   Mindig azt éreztem, hogy valamit titkol előttem, de bármennyire is próbáltam rájönni, mi lehet az, nem tudtam kideríteni... akkor még. Túl ügyesen titkolta. 
   Többször hallottam furcsa hangokat az alagsorból, de egy az, hogy nem mertem lemenni, a másik pedig, hogy több lakattal is le volt zárva. Kivéve egyszer. 
   Jason a haverjaival elment inni a bárba, de mint mindig, megint elfelejtette feltölteni a telefonját, ezért csak egy üzenetet volt képes hagyni az íróasztalán. Mivel már ott voltam, nem akartam hazamenni, szóval kicsit körülnéztem, és megpillantottam a lakatmentes faajtót. Úgy gondoltam, ez lehet az egyetlen, vissza nem térő alkalmam arra, hogy lemenjek az alagsorba. 
   A szívem a torkomban dobogott, minden lépésnél visszanéztem, attól féltem végig, hogy egyszer csak meghallom Jason karcos hangját. Remegő lábakkal értem a lépcső aljára, de nem láttam semmit, korom sötét volt. Elővettem a mobilomat, és azzal világítottam. Csak mentem előre, jóformán foltokat láttam végig, aztán hirtelen megbotlottam valamiben. 
   A telefon kiesett a kezemből. Próbáltam felállni, de ekkor éles fájdalom nyílalt a bokámba. A kezemmel óvatosan kitapogattam, majd megállapítottam, hogy vérzek. Egy mindent és mindenkit lesújtó káromkodás közepette nehezen a fél lábamra felkecmeregve, Csissz-koppot megszégyenítve folytattam felfedező utamat. 
   Hirtelen felkapcsolódott a villany, a faajtó pedig becsapódott.Egy ketrecet pillantottam meg magam előtt, amibe egy fiú volt zárva.
-Istenem, jól vagy? - kérdeztem remegő hangon, de a rab nem válaszolt
-Ne aggódj, vigyázok rá! - hallottam meg a hátam mögül. Sajnos túl ismerős volt ez a hang. Lassan, komótosan megfordultam, és sajnos, Jason termett előttem. - Te meg mit keresel itt? - kérdezte, de nem tudtam mit válaszolni, visszafordultam, és a fiút vizslattam. -  Hogy tetszik az új játékszerünk? - tette fel az újabb kérdést, de ezt már nem bírta szó nélkül hagyni.
-Hogy érted azt, hogy az új játékszerünk?
-Istenem, Lina, muszáj ennyit értetlenkedned? - kérdezte a fiú idegesen - Ez az a szerencsétlen osztálytársad, akivel annyit lógtál! - mondta semleges hangon. Persze ekkor már kezdett leesni a tantusz...
-Engedd el őt, Jason! - kértem szinte hangtalanul 
-Nem tehetem.... Túl sokat látott! - vigyorgott kajánul
-Jason, ha te nem, majd én elengedem! - mondtam neki dühösen
-Jaj, cica, úgysem tudod megtenni! - nevette el magát...... gonosz!
-Nem, tényleg nem... De ha ide kihívom a rendőrséget, ők biztosan nagyon boldogan segítenének nekem! - mondtam a hangomban egy - egy beleremegéssel.
   Erre nem mondott semmit, csak közelebb lépett, kezét körbefonta a csípőmön, hajamat egy oldalra választotta, majd a haj nélküli vállamon pihentette állát. Egyszer csak kezei elkezdtek fennébb csúszni (tudta, hogy ettől megőrülök), és a fülembe súgta:
-Úgysincs hozzá elég merszed! És egyébként is.... Túlságosan szeretsz ahhoz!
-Teszel egy próbát? - vágtam vissza pimaszul, miközben ujjaimmal elkezdtem vándorolni a mellkasán.
-Ismerlek....
-Vagy mégsem! - válaszoltam nevetve
-Biztos, hogy ez az utolsó szavad, Lina?
-110%-ban!
   A fiú erre csak sóhajtott, a nyakamat megragadta, erőszakosan megcsókolt, majd erőből belökött Liam mellé a ketrecbe, bezárta, majd felszaladt a lépcsőn. 
-Én szóltam, próbáltalak figyelmeztetni! - kiáltott vissza nekem, aztán kiment, és bezárta a faajtót. 
   Ezek után a lábaim ismét megremegtek, és sírva lerogytam a padlóra. Liam leült mellém, elővett egy cigit, és elém tartotta.
-Tessék, ez majd megnyugtat!
-Kösz, de nem cigizem...
-Akkor most fogsz! Hidd el, itt más nem segít!
   Vagy fél percig csak a csillogó zöld szemeibe néztem, nem tudtam mit mondani, de szerencsére nem is kellett. A fiú a tenyerébe fogta a kezemet, és finoman a markomba helyezte a csikket. 
-Adsz tüzet?
-Persze! - mondta mosolyogva, majd elővett egy öngyújtót, amit vér borított. 
-Mi történt veled? - kérdeztem a sírástól még mindig fojtott hangon.
-Maradjunk annyiban, hogy a pasid a durva játékokat szereti....
-Istenem... nagyon sajnálom! - mondtam szomorúan. Jason 3 évvel volt idősebb nálam, ezért a szüleim soha nem nézték jó szemmel a kapcsolatunkat. Sok mindent megtudtak a pasimról, de én egyik szorit sem akartam elhinni, azt hittem, hogy csak szét akarnak minket szedni. Közben  Liam meggyújtotta a cigit...
-Én... ahm.. Én nem tudom, hogy kell! - mondtam szégyenkezve Liamnek.
-Mit nem tudsz? Azt, hogy hogy kell szívni? - kérdezte vissza a fiú röhögve
-Nevess csak, ha jól esik, megmondtam, hogy nem cigizem....
   Erre Liam sóhajtva újra felnevetett. Előrángatott magának is egy csikket, meggyújtotta, majd elkezdte magyarázni, hogy kell beszívni, majd kifújni a füstöt. És nem, egyáltalán nem volt kínos, hogy 15 évesen nem tudtam, hogy kell cigarettázni...

/Nos.... remélem, olvasható volt ez a rész is :D Ha elolvastad, hagyj kommentet, minden véleményre kíváncsi vagyok :)/