Hosszú történet... {Befejezett}

5. fejezet

   A kórterem kongott az ürességtől. Mindössze egy régi tévé, a fehér ágyam, és egy üres szék volt a szobában. Az ágy mellett még volt egy üres komód, amin egy csokor elszáradt sárga rózsa volt.  
   Első próbálkozásom, amikor megpróbáltam felülni, nem sikerült, mivel hozzá voltam kötve egy géphez. A szabad kezemmel kiszabadítottam magam a drótoktól, és egy nagy lökéssel felálltam.  Mentem pár lépést, majd hirtelen megszédültem, és csak homályokban láttam, aztán mintha a lábaim hirtelen feladták volna a szolgálatot, összerogytam a padlóra, a tévét magamra rántva. 
   Mikor ismét megébredtem, egy másik kórterembe találtam magam. A sárga rózsákat vörösek váltották, a tévé helye üres volt, a végtagjaimat pedig nem tudtam mozgatni, mivel hozzá voltam kötve az ágyhoz. Elkezdtem üvöltözni, de senki nem jött be. Egy idő után meguntam, és csak vártam. 
   Kb. fél óra múlva kattant az ajtó, és Jason lépett be rajta. A világon semmi kedvem nem volt vele beszélgetni, ezért inkább eljátszottam, hogy alszom. 
   A fiú odahajolt mellém, éreztem nyakamon a leheletét. Hajamat a fülem mögé söpörte, és odasuttogta:
-Hiába színlelsz, a nővérek szóltak, hogy felébredtél, és tőled zeng az egész folyosó! - és közben még mindig a hajammal babrált. A szemeimet nem nyitottam ki, attól még, hogy tudja, hogy ébren vagyok, én bezárkózhatok magamba, és megvárhatom, amíg végre elmegy.
-Nem baj, attól még elmondom, amit akarok. Méghozzá úgy, hogy a szemembe nézel! Tehát addig nem megyek sehova, amíg végre rám nem nézel. 
   Még mindig nem mutattam semmi életjelet. Erre hirtelen egy ököl csapódott az arcomba. Aztán még egy az oldalbordámra. Nehezen kinyitottam a szemem, a könnyek majdnem kicsordultak a szemem sarkából. 
-Miért csinálod ezt? Nem szeretlek ütni téged, de így egyszerűen muszáj!! - kezdte olyan hangsúllyal, mintha csak azt közölné velem, hogy ma én mosogatok, mert több sütit ettem, mint ő....
-Jason, miért nem hagysz engem békén?

-Nem tehetem....Még nem engedhetlek el! - mondta vigyorogva. 
   Mélyet sóhajtottam, próbáltam lenyelni a könnyeimet.
-A szüleim nem kerestek?

-Azt hiszik, meghaltál.
-Úristen! - szűrtem ki a fogaim közt, és nem bírtam tovább, már túl nagy volt a nyomás, egyszerűen csak kibuggyantak a könnyeim. 
   Ott feküdtem az ágyon kikötözve, kiszolgáltatottan, minden remény nélkül, könnyes szemekkel. Tudtam, ha bár életbe maradok, csak sodródni fogok. Ekkor Jason odajött, letépte rólam a köteleket. 
-Most kifoglak innen vinni. De ha egy hangot is ki mersz adni, ezzel hallgattatlak el! - mutatott a zsebében megbúvó késére, és felkapott a karjába.