Hosszú történet... {Befejezett}

10. fejezet

   Hátrahajtottam a fejem, és elgondolkodtam. Csak én vagyok ennyire elcseszett 16 évesen?! Valószínűleg nem, de mégsem ismertem senkit, akinek kipakolhattam volna mindent, hogy ezáltal én is felszabaduljak egy kicsit. 
   Persze ott volt Liam és Jason, de ők akkor sem érezték volna úgy át a helyzetemet, ahogy kéne. Hiszen sok mindenbe ők sodortak bele!
   Régen volt egy barátnőm, Lexy, akiben teljesen megbíztam, minden titkomat tudta, könyvet írhatott volna az életemről. Az a kapcsolat azért is volt olyan érdekes, mert bár én mindent elmondtam neki, ő ezt kicsit sem viszonozta, egy titkába se avatott bele. De mi akkor is jól megvoltunk együtt.... Aztán rejtélyes körülmények között eltűnt, és csak fél évvel később derült ki az igazság, mégpedig az öngyilkosság. Bedrogozott, és levetette magát egy hídról egy túlságosan is gyors sodrású folyóba. A temetésére a fél város elment, bár én tudtam, hogy a suli fele utálta Lexyt.
   Ketten olyanok voltunk, mint a Bajos csajokból a plasztikok. Mindig a figyelem középpontjába álltunk, akibe tudtunk, belekötöttünk, és csak úgy izzott körülöttünk a levegő. A folyosón rólunk beszéltek, a pasik nyáladzva követtek, a lányok pedig arról morfondíroztak, milyen módon szabnák át az arcunkat. Igazi szűzkurvák voltunk...
   Én ezzel a viselkedésmóddal takartam el azt a bélyeget, amit a szüleim nyomtak rám. Sosem szerettek igazán, és ezt minden alkalommal, amikor csak alkalmuk nyílt rá, a szememre hányták.    
   Aztán mikor eltűnt Lexy, már csak Jason maradt nekem, de az nem igazán számított, merthogy én akkor az általános utolsó évét jártam, ő pedig már 3.-os volt a gimiben.
   A suliban egyedül maradtam, barátaim nem voltak, csak azok, akikkel a látszatot tartva beszélgettünk, de igazából rühelltem őket.
   Hamarosan átkerültem a gimibe, ahol egy teljesen új személyiséggé alakultam, és ott végre találkoztam Liammel. Azt hiszem, ő volt az a kéz, ami erősen megragadott akkor, amikor már csak egy hajszálnyira voltam attól, hogy beleessek a szakadékba, ahová én sodortam magam. Na meg a szüleim...
   Hosszú monológomból egy idegen fiú ébresztett fel, akit még soha életemben nem láttam. Bicepszei majdhogynem kidurrantak a fekete passzos pólója alól, piszkos szőke tincsei zilálva hullottak a homlokára, gyönyörű, tengerkék szemei szinte megidéztek. Automatikusan Liam jutott róla eszembe.
   Egy nagy válltáskát cipelt, ami rendesen meg volt tömve. Lassan elkezdte kipakolni a tartalmát a földre. Egy kicsit megijesztett a látvány, mivel nem láttam mást, csak vasrudakat, bilincseket, köteleket, korbácsot, és minden ehhez hasonlót.
   Odalépett mellém, a bilinccsel lekorlátozta a kezeimet, a kötéllel pedig a lábaimat. Ujjaival végigsimított a karomon, az ölembe tett egy vasrudat, lefényképezett, és elküldte valakinek a fotót. Szadisták....
   Kisétált a szobából, gondosan ügyelve arra, hogy becsapja maga mögött az ajtót. Ezután megint egyedül maradtam.