Hosszú történet... {Befejezett}

15. fejezet

   Jason bejött a szobába, míg én minden lépését bosszúsan követtem. Nem is értem, hogy gondolja azt, hogy még lehetne köztünk bármi is, hiszen elrabolt, hazudott, bántotta Liam-et, és összejött a hosszú évekig halottnak hitt legjobb barátnőmmel! Nevetséges az egész próbálkozása... 
   Ajkaimat összeszorítottam, szemöldököm mérgesen összeráncoltam, és vártam, hogy kiderüljön, most mivel szeretne próbálkozni a 2 évig teljesen elfelejtett volt barátom. 
-Legalább beszéljük meg! - nézett rám, és próbálta elkapni tekintetem, hogy gyönyörű íriszeivel megidézhessen, de most nem adtam meg neki a lehetőséget.
-Jason, ne erőltessük.... Csak engedj haza! - néztem fel rá most már meggyötörten. Hát igen, azt hiszem, még ha ki is kerülök innen, el kell mennem egy pszichológushoz, mert ezek a fél perces hangulatingadozásaim hogy nem egészségesek, az is biztos!
   A fiú  leguggolt elém, megragadta tarkómat, és erőteljesen rátámadt ajkaimra. Számat összeszorítottam, mire Jason az oldalamba csípett, mire automatikusan felnyögtem, és ezt a pillanatnyi gyengeséget kihasználva nyelvét egyből használatba vette, én pedig a kicseszett reakciómnak köszönhetően egyből ráharaptam, így pillanatokon belül már éreztem is a vért lefolyni a torkomon. 
   Jason riadtan felkapta a fejét, és láttam, ahogy összeszorultak az öklei. A drágámnak túl magas a vérmérséklete... Már készültem a pofonra, szemeimet becsuktam, fejemet oldalra fordítottam, és csak vártam, de nem történt semmi. 
   Szemhéjaim lassan eltávolodtak egymástól, és óvatosan visszafordultam, mire egy kérdő tekintet fogadott. 
-Lina.. Többé nem foglak bántani! Én....Én megváltoztam! - ejtette ki a szavakat, és ujjaival végigsimított arcélemen, felidézve a régi időket. Bőröm - érintése hatására - elkezdett perzselni, és éreztem, ahogy egyre gyorsabban ver a szívem, de ezt persze a világ minden kincséért  sem szándékoztam volna a tudomására adni. 
-Nyilván azért is raboltál el.. Hogy is fogalmaztál? - tettettem, mintha komolyan elgondolkoznék - Ja, tényleg! Mert megváltoztál! - kacsintottam a fiúra, mire Jason elvigyorodott.
-A cél szentesíti az eszközt... - vonta meg a vállát.
-Oh, így már teljesen világos! - válaszoltam megvetően, és igyekeztem a hangsúlyt a "teljesen" szócskára ejteni.
-Felőlem tettetheted az elérhetetlent addig, ameddig csak szeretnéd... De addig úgyse látsz igazi napfényt, amíg végre újból az enyém nem leszel! - suttogta immáron a fülembe, majd felegyenesedett, és csigalassúsággal kimenekült az érzelmekkel túltömött szobából, itt hagyva a gondolataimmal. 
   Lehet, túl sablonos lesz, amit most mondok, de mint az unalmas, reménytelenül romantikus filmekben, ujjhegyeimet ajkaimhoz kaptam, és felidéztem a néhány perccel ezelőtt elcsattant csókunkat. 
   Féltem még magamnak is bevallani, de az igazat megvallva, még ha el is felejtkeztem a fiúról, már piszkosul hiányoztak az életemből ezek a lopott csókok...
   Összekuporodtam a szoba egyik sarkába, térdeimet összehúztam, karjaimmal átöleltem, és fejemet lehajtottam. Most bőven volt időm gondolkodni...
   Egyszerűen csak csodáltam, hogy egy olyan fiú, mint Jason, ennyi idő alatt nem tudott túljutni rajtam. Ez romantikus, de ha úgy vesszük, valahol még kissé ijesztő is! 
   És azt is furcsálltam, hogyha végig ennyire szeretett, akkor miért nem keresett fel előbb, miért várt ennyi évet? Hiszen tudta jól, hogy hol élek! 

Köszi, hogy elolvastad, és ha időd engedi, hagyj nyomot magad után! ^^