Hosszú történet... {Befejezett}

Epilógus

   Így van, elérkeztünk az utolsó részhez! Bocsánatot kérek az egy heti késésért, de annyira szenvedtem a könyv végével, hogy az nem igaz! Persze, megvolt az elképzelésem afelől, hogy hogyan fog véget érni a történet, de olyan nehezen jött az ihlet, hogy magát a részt másfél hétig fogalmazgattam! Sajnálom, ha csalódtatok a végében, de már én magam is meguntam a történetet..... Tehát, mint említettem, itt az utolsó rész, kellemes olvasást, és ha időtök engedi, hagyjatok nyomot magatok után, most kifejezetten kíváncsi vagyok mindenki véleményére! :)

   A szemeim elködösültek, zombiként sétáltam a fiú előtt a parkolóban. Egy egyszerű gombnyomással kinyitotta a számomra még ismeretlen, valószínűleg nem olyan régen elkötött kocsiját, és a tarkómnál fogva könnyedén belökött a hátsó ülésre.
   Homlokom nekidöntöttem az ablaküvegnek, könnyeimet végigcsurgattam arcomon, és nekitemetkeztem a gondolataimnak. Visszarepítettem magamat a múltba, és még egyszer utoljára átéreztem a szerelem legboldogabb pillanatait. A szebbnél szebb emlékektől egyszerre átjárta testem minden szegletét az a melegség, amit Liam lopott csókjai váltottak ki belőlem még néhány éve, mégis olyan volt, mintha csak néhány napja csattantak volna el. Tudtam, hogy ezekre az érzésekre Jasonnel már nem építkezhetek.
   Ujjaimat lassan végighúztam a karomon, és belecsöppentem az egyik legkülönlegesebb élményembe. Az estére gondoltam, mikor Jasonnak hála már nem voltam ártatlan.
   Rengeteg mindent megbántam az életben, de azt az egyet nem, hogy ő kísért át engem azon az időszakon. Néhány ember el sem tudja képzelni, de bizony ő sem volt mindig ilyen szívtelen. Régen mindig a kedvemben akart járni, folyton óvni akart, úgy bánt velem, mint egy porcelánbabával, soha nem emelt volna rám kezet.
   Akkor változott meg ennyire, mikor az öccse meghalt. Egy ideig nem engedett közel, teljesen magába zárkózott. Itt a gond csak az, hogy ő még azóta sem nyílt meg nekem! Igaz, most már nem taszít el magától, sőt... Viszont olyan, mintha belülről teljesen kicserélték volna! Húzott egy hatalmas falat maga körül, és hiába próbáltam már rengetegszer áttörni, egyre csak nagyobb lesz, néha már a túloldalt sem látni...
   Hirtelen hátulról belejöttek a kocsinkba, így orrom erőteljesen nekiütközött a nyílászárónak. Kisodródtunk az útról, bele egy árokba. Szemeimet lehunytam, mintha így láthatatlanná válhatnék. Mint egy kisgyerek, arcizmaimat minden erőmmel összeszorítottam, az ujjaim ökölbe végződtek, a lábaimat pedig felhúztam a mellkasomig.
   Egy hideg tenyért éreztem meg a térdemen. Lassan kinyíltak a szemhéjaim, és szigorúan követtem tekintetemmel a karhoz tartozó testet, majd arcot. A reakcióm szavakkal leírhatatlan volt. Először megráztam a fejem, hogy biztosra menjek, a balesettől nem csak képzelődöm-e. Bár nem is csoda, hogy a saját szemeimnek sem hittem, hisz a fiú, aki előttem állt, nem más volt, mint a fogva tartóm, akit csak mellékesen megjegyezve, halottnak hittem.
   Előre néztem, de Jason lefejelte a kormányt, és most azon pihent. Síkitottam volna, de a fiú mutatóujját az ajkaimra helyezte, jelezve, hogy most inkább fogjam be a számat. Tenyeremet belecsúsztatta sajátjába, és kihúzott az autóból.
   Amint talpra álltam, egyik karjával átfogta derekamat,  másikkal pedig egy pisztolyt szorított az oldalamhoz. Lassan megindultam, de minden másodpercben a fegyvert pásztáztam, és magamban imádkoztam.
   A szívem egyre gyorsabban vert, az ajkaim kiszáradtak, az arcom elsápadt. Szinte még levegőt sem mertem venni. Éreztem, ahogy azt a revolvert egyre mélyebbre nyomja.
-Bocs, drágám, nem személyes! - suttogta a fülembe, mire egyre hatalmasodott bennem a halálfélelem.
   Egy fekete pulcsis srác bement a kocsiba, és felverte Jasont. Szó szerint.... A fiú kómás arccal kóválygott előre, de mikor megpillantott, szemei egyből kitágultak.
-Rohadék.....Azt hittem, megegyeztünk! - ordította.
-Megváltoztak a feltételek! - vigyorgott a mellettem lévő gorilla.
-Aha..... - Jason úgy csinált néhány másodpercig, mintha lenyugodott volna, de aztán olyan hirtelen történtek az események, hogy már az nagy koncentrációt követelt, hogy nyomon követhessem őket.
   Jason a mellette lévő fekete kapucnis pasit könyökkel leütötte, kikapta a tartójából a saját fegyverét, a fiúra tartotta, és szépen lassan elkezdett közeledni hozzánk.
-Engedd el, vagy lövök! -harsogta.
-És ha a lányt találod el?
-Te tanítottál ki....Pontosan tudod, hogy mindig célba találok! - eresztette meg azt a szemtelen mosolyát, amit más esetben egyébként imádok!
-Tudom.... - sóhajtott, majd a fülemhez hajolt - Sajnálom! - suttogta, és meghúzta az eddig az oldalamhoz szorongatott fegyvert.
   Egy mélyről jövő sikoly hagyta el a számat. Erős fájdalmat éreztem, konkrétan mindenhol. A fiú karjaiba ernyedtem, aki szó nélkül elengedett, így a földre huppantam.
-Nem hagytál más választást! - kiabálta, majd gyorsan elrohant.
   Először azt hittem, Jason itt hagy, hogy üldözőbe vegye azt a seggfejt, de ehelyett odarohant hozzám, összerogyott, és fejemet a karjaiba vette.
-Lina...Ne merj meghalni, hallod?! - kiabálta, az arcán pedig kezdtek legördülni a krokodilkönnyek - Nem halhatsz meg... Nem vagyok képes elengedni téged! - folytatta, most már suttogva.
-Jason....Csókolj meg...Kérlek! - nyögtem.
-Tessék?! - kerekedtek ki a szemei.
-Csókolj meg!!!!  - ismételtem meg, mire a fiú még mindig kétkedve, de gyengéden megcsókolt.
-Szeretlek! - suttogta a fülembe - És sajnálom, hogy így bántam veled! Sokkal jobbat érdemeltél volna nálam! - vallotta be szipogva, miközben könnyei az én arcomra csepegtek. Bevallom, ekkor már az én könnycsatornáim is megeredtek.
-Úgy látom, nem értetted meg... Én csak téged akartalak! Harcoltam érted, mert tudtam, hogy megéri. Tűzön-vízen átmentem hogy visszakapjalak, és hidd el, ezerszer is végigjárnám az ide vezető utat! Mindig is téged szerettelek! - suttogtam a fülébe, szemeim pedig szépen, lassan kezdtek elködösülni.
   Tudtam, hogy itt a vég, de egyáltalán nem féltem. Azzal a fiúval töltöttem az utolsó perceimet, akit a világon a legjobban szerettem, és ezért rettentően szerencsésnek tartom magam, hisz már 14 évesen rátaláltam az igazira, még hosszú évekkel ezelőtt. Azt hiszem, pont ezért így békében, szeretetteljesen távozhattam az élők sorából.
   A szívem egyre lassabban, mígnem már egyáltalán nem vert. Az én földi létem itt ért véget.....