Hosszú történet... {Befejezett}

6. fejezet

  Sziasztok :) Mielőtt belekezdenék a sztoriba, egy kis szeretetrohammal szeretnék megzáporozni titeket. Ezt az egész történetet csak azért kezdtem el írni, hogy legyen valami, ami leköt. Soha nem tartottam magam tehetségesnek, azt hittem, ezen a sztorin is tovább fogtok tekerni, vagy ha esetleg valaki bele is olvas, azt fogja gondolni, ez is biztos csak egy 5 éves kölyök kreálmánya, aki idők előtt megtanult írni-olvasni... Erre legnagyobb döbbenetemre szinte minden nap érkeznek az értesítők, a látogatók száma pedig szinte sokkol! Tehát csak arra akarok kilyukadni, hogy köszönöm, hogy olvassátok a blogom, és folyamatosan hagytok nyomot magatok után, annak ellenére, hogy még eléggé kezdő vagyok a blogvilágban, és az írásban  :D

Most pedig jó olvasást! ;)

 Kivitt a kórházból, és beültetett egy terepjáróba. Becsatolta a biztonsági övemet, közben gondosan figyelt arra, hogy ujjaival végigsimítsa a karomat.
-Hiába baba, nincs mit tenni, te már az enyém vagy! - kacsintott, majd kiszállt az autóból, és izomból rám vágta az ajtaját.
   A rádióban próbáltam keresni valami hallgatható zenét, de nem jött össze, mivel valahogy egy adás sem jött be, vagy ha igen, az is folyton recsegett és akadozott. Azt hiszem, itt merült fel bennem először az a gondolat, hogy mégis hol az istenben lehetek...
   Ezután próbáltam kicsatolni az övet, de ez sem sikerült, minden próbálkozásomnál mintha csak egyre erősebben szorítottak volna. Mivel már jó pár éve együtt jártam Jasonnel, átvettem néhány taktikáját, és az egyik a sok közül az, hogy mindig legyen a zsebedben valami, ami szúr, vagy vág. Ez nekem egy mini bicska volt. Kihorgásztam az említett tárgyat, és bár beletelt egy kis időbe, de végül sikeresen elvágtam a biztonsági övet.
  Próbáltam kinyitni a kocsi ajtaját, de az persze zárva volt. Hát igen, nem éppen egy amatőrrel volt dolgom... Fogtam a bicskát, visszahajlítottam a hegyét, szétkarcoltam az ablakot, majd fogtam a rádiót, és kitörtem az ablakot.
   Kimásztam az autóból, és az a látvány, ami ott kint fogadott, egész életemben kisérteni fog. Ott állt Liam, kezében egy vasrúddal, és azzal ütlegelte Jasont. Amikor a fiú meglátott, azt kezdte el ordítva kántálni, hogy tűnjek el.
   Hirtelen észbe kaptam, és elpróbáltam menekülni, de a jobb bokámba hirtelen erős fájdalmat éreztem. A bal lábamat nagy léptekben tettem ki, a jobbal pedig igyekeztem utolérni.
  Elvonszoltam magam a főútra, ki az erdőből, és igyekeztem találni valakit, hogy fel tudjam hívni a szüleimet, de a környéken egy lélek sem volt. Kétségbeesetten mentem előre, közben pedig azt mormoltam magamban folyamatosan, hogy "minden rendbe fog jönni". Hát persze....
   Hirtelen a fák mögül Liam bukkant elő, és a felső testét elborította az a rengeteg vérpaca.. Odajött mellém, átfogta a derekam, és ketten elkezdtünk futni előre.
-Hol van Jason? - kérdeztem a hirtelen jött sok mozgástól lihegve, de a fiú nem válaszolt, csak mereven bámult előre, mire kezdtem megrémülni, és újra megkérdeztem
- Liam....Hol van Jason?
-Istenem, fogd már be! Nem mindegy, hogy mégis hol maradt az a szerencsétlen? A lényeg, hogy többé nem tud bántani téged!
-Liam...Liam, Jason életben van még? -  tettem fel egy másik kérdést, erre megint válasz nélkül hagyott. Elkezdtem ütögetni az oldalát, és próbáltam ellökni magamtól, de nem sikerült, sokkal erősebb volt nálam.
-Mondjál már végre valamit! - toporzékoltam
-Nem. - ez volt a válasza. Egy egyszerű nem.  Egy szó. Egy szó, amitől a legjobban féltem!  Bármennyi hülyeséget is csinált, akkor is, ennyi év után már rendesen hozzám nőtt, és én tényleg szerettem az a fiút! Igaz, megakartam szabadulni tőle, de azt egyáltalán nem akartam, hogy meghaljon!
   Hirtelen kellett döntenem. Tovább megyek Liammel, és egy életre a hátam mögött hagyom Jasont, vagy visszamegyek, és megnézem, hátha tudok még tenni valamit a fiúért, akiért akár a saját életemet is képes lennék feláldozni....