Teen Wolf [Derek Hale] Fanfiction (magyar)

1. fejezet

Az ember lányának olykor áldozatot kell hoznia. Így történt, hogy tizenhat évesen nem volt autóm, ellenben a szüleim egyedül mertek hagyni két teljes hétre. Ez volt a kompromisszum: kivételesen nem kérnek fel mellém semmiféle babysittert, de akkor nem vezethetek, nehogy balesetet szenvedjek - vagy inkább okozzak.

- Drágám, ha bármi gond van, hívj azonnal! - fordult még vissza anyukám az ajtóból, miközben elegáns kosztümjén simítgatta a nem létező ráncokat. A szépen elrendezett kontyából kiszabadult egy tincs, amit idegesen a füle mögé tűrt.

- Nem lesz semmi baj, anyu! - taszigáltam ki az ajtón. - A taxi már vár rátok... A sofőr ideges, ha jól látom, igyekezz!

- Csak két hetet kell kibírod anélkül, hogy... bármit csinálj, oké? - Ez most apa volt, aki már a taxi mellől szólt vissza nekem. Frusztráltan bólintottam.

Jelen pillanatban viszont nagyobb problémám is volt ennél. A szüleim jó úton haladtak afelé, hogy lekéssék a repülőgépüket, ráadásul már a szomszédok is minket nézegettek. Anya festő, apa rendőr. Néha apa megbízatást kap valahol máshol, és ilyenkor anya kiállítást szervez a képeiből, tehát mindig ketten mennek el, és eddig sosem mertek egyedül hagyni. Ez egy mérföldkő volt a családunk történelmében. A bátyám, Jesse - aki most huszonhárom éves, két éve saját lakása van, de tizenkilenc éves kora óta nem lakik velünk az egyetem miatt -, ő talán még nálam is jobban megdöbbent a szüleink döntésén.

- Szálljatok be a taxiba, már úton kéne lennetek! - szóltam rájuk, és színpadiasan integettem is hozzá. Anyu még dobott egy utolsó puszit, mielőtt eltűnt a sötétített ablaküveg mögött, apa biccentett egyet, és tizenhárom perces késéssel elindultak.

Sóhajtva néztem a távolodó autó felé, majd ellöktem magam az ajtókerettől. Hátrébb léptem, hogy ledobjam magamról a kabátomat, majd ugrottam egyet, mikor a késő őszi szél becsapta mögöttem az ajtót. Sötétbarna hajam az eddigi álldogálástól is ziláltnak hatott, így az ujjaimmal fésülgetve próbáltam kezdeni valamit vele, miközben beléptem a konyhába. Kikaptam a hűtőből egy üdítőt, és az órára pillantottam. Még alig múlt dél, a többiek órán vannak. Hétfő volt, de én nem mentem iskolába, hogy rendesen elbúcsúzhassak a szüleimtől. Gondoltam, majd délután felhívok valakit lecke ügyben. Kezemben az üdítős üveggel indultam fel az emeletre, ahol a szobám volt található. A házunk tele volt festményekkel, úgy nézett ki, mint egy kisebb Nemzeti Galéria. Eddig akárki átjött hozzánk, megjegyzést tett rájuk. Volt, aki a szépségüket csodálta, de a kevésbé művészlelkek inkább csak sokallták a díszítést, és frusztrálta őket a sok rájuk meredő, festett szempár. Engem nem zavart, bár én ebben nőttem fel.

Felhajtottam a laptopom fedelét, és hasra vetettem magam az ágyamon. A matrac puhán besüppedt alattam. Élveztem az ujjaim alatt az ágynemű selymes tapintását, halkan dúdolva nyitottam meg a böngészőt. Egy ideig szemeztem a színes felirattal, majd rájöttem, hogy nem tudom, mit akarok. A közösségi oldalak ilyenkor általában konganak az ürességtől, máshoz meg nem volt kedvem. A legjobb barátnőm, Adeline épp a Seychelle-szigeteken tengette az idejét a szüleivel, úgy döntöttem, nem a zavarom meg az ejtőzésben.

Három óra aktív semmittevés után kedvem támadt enni valamit, csakhogy a hűtőben semmi ehetőt nem találtam. Az ablakon kinézve megállapíthattam, hogy az idő borzalmas volt, de az étel alapszükséglet, az ösztöneim pedig erősebbek voltak a gátoló tényezőknél, így felszaladtam átöltözni. Negyed óra múlva harcra készen, szövetkabátban, kötött sapkában készültem kinyitni az ajtót. A hideg szinte arcon csapott, ahogy arra számítottam. Morgolódva zártam magam mögött kulcsra az ajtót, és elindultam a legközelebbi vegyesbolt felé.

Minden alkalommal megállapítom, hogy borzalmas helyen lakunk. Húsz perc séta után értem el a célomat, ám mielőtt beléptem volna a bolt üvegajtaján a megváltó, kellemes melegbe, kiszúrtam valakit, jobban mondva valakiket a szemem sarkából. Stiles, aki az apám felettesének a gyereke - és egyben az én társam minden elképzelhetetlen őrültségben - egy számomra idegen pasival beszélgetett. A férfi egy fekete autónak dőlve, karba font kézzel hallgatta a fiút, aki heves gesztikulálások közepette magyarázott neki. Fellelkesedve azon, hogy esetleg megtudhatom a leckét, úgy döntöttem, bevásárlás előtt váltok Stilesszal pár szót.

Észrevette, hogy felé tartok, így a férfitől színpadiasan elfordulva rám mosolygott. Felgyorsítottam a lépteimet, majd mikor elértem hozzájuk, egy öleléssel köszöntöttem. A férfinek inkább csak intettem, elég rémisztő kisugárzása volt. Ő válaszként biccentett.

- Stiles! - fordultam vissza az ismerősöm felé, aki legalább egy kis biztonságot nyújtott. Alapjáraton egyébként nem voltam valami csöndes, visszafogott, de ha az emberre morcosan bámulnak, kicsit elmegy a kedve az ismerkedéstől.

- Hogyhogy nem voltál ma suliban? - kérdezte a barna hajú srác.

- A szüleim elutaztak, elköszöntem tőlük - feleltem, majd gyorsan témát váltottam. - Figyelj csak, nincs meg neked véletlenül a házi?

- Oh, azt hiszem, de. Ha hazaérek, megírom, az úgy jó?

- Tökéletes - villantottam rá a legszebb mosolyomat, miközben egy bizonytalan pillantást vetettem a férfire. Nem váltott testtartást, az arckifejezése sem enyhült. Fekete haja kuszán állt a széltől, bőrdzsekije alatt láthatóan egy izmos test rejlett. Változatlanul engem nézett, az arcáról nem tudtam leolvasni semmit.

Úgy gondoltam, ez nem a megfelelő pillanat egy kis cseverészésre.

- Hm, Stiles, milyen jó volt látni téged! Sajnos mennem is kell - emeltem fel a vászontáskámat. Elhadartam egy kivehetetlen „sziasztok"-ot, és azzal a lendülettel, ahogy megérkeztem, ott is hagytam őket.

Összeválogattam a bolt polcairól egy komplett túlélő felszerelést, és ennek megfelelő összeget szépen ott is hagytam. Nem számítottam ennyire, így kifelé menet a blokkot méregetve megállapíthattam, hogy egy ideig semmiféle nasit nem vehetek, ha nem akarok kifogyni a pénzből idő előtt. Gondoltam, hogy mikor elhagyom az épületet, Stiles és a morcos férfi már nem lesznek ott, ám mikor beigazolódott a sejtésem, valamiféle megkönnyebbüléssel vegyes csalódottságot éreztem. Azért még vetettem volna egy pillantást rá...

Hazaverekedtem magam a dögnehéz táskámmal, miközben igyekeztem túltenni magam az előbbi zavarba ejtő helyzeten. Még akkor is azon gondolkodtam, hogy miért nézhetett rám úgy a férfi, ahogy tette, mikor megpakoltam a hűtőt és a szekrényeket. Gondolatban már ott tartottam, hogy gyerekrabló, aki kiszemelt magának, mint legújabb áldozatot. Sikerült magam kellőképp megrémiszteni, így mikor véletlen levertem a papírtörlőt, és reakcióként rémülten visítottam egyet, úgy döntöttem, elterelem a gondolataimat valami értelmessel. Lekaptam a polcról az első szakácskönyvet, ami a kezem ügyébe került, és egy random oldalon kinyitottam. Háromnegyedórával később teljesen belemerültem abba, hogy a brownie-t süssem meg, és ne a kezemet.

Felvittem a szobámba egy adag sütit, majd megnéztem, mit írt Stiles. Szerencsére nem volt sok leckénk, úgyhogy azzal gyorsan megvoltam, utána néztem tovább a sorozatomat. Elég későn feküdtem le, közben Adeline-nel chateltem, aki arról panaszkodott, hogy a szülei nem engedik őt el egyedül sehova, pedig akart venni egy koktélt a helyes pultos sráctól a parton múzeumlátogatás helyett. Sajnos nem tudtam átérezni a problémáját, de azért igyekeztem úgy tenni, mint aki megérti.