Teen Wolf [Derek Hale] Fanfiction (magyar)

21. fejezet

Sziasztoook! :)

Itt is van az új fejezet Zara szemszögéből. Jó olvasást!

Nem értettem, mi történik körülöttem.

Stiles és Scott semmiképp nem akartak belemenni abba, hogy magukkal vigyenek, hiába könyörögtem. Azt mondták, hazavisznek, ám Stiles alig vezetett a város közepéig, telefonhívást kapott. Scott azt mondta, azonnal induljanak, majd valahogy vigyáznak rám, de szükséghelyzet alakult ki. Út közben csatlakozott hozzánk Allison, és döbbenetemre a suli királynője, Lydia is. Nem értették, hogy miért vagyok ott, de őszintén szólva akkorra már én sem tudtam. Úgy nézett ki, komoly a helyzet. Nagyon megijedtem, és meglepett, hogy ők mennyivel kevésbé féltek. Utánuk nem sokkal még három korunkbeli csatlakozott, akiket igazából láttam már a folyosón, de a nevüket nem tudtam.

A következő pillanatban pedig valami dohos, pinceszerű helységben találtam magam, körülöttem óriási volt a felfordulás. Az oldalamon Stiles állt – jobban mondva csak próbált, minél közelebb értük a helyhez, annál rosszabbul volt. Előttem Scotték verekedtek egy csapat... szörnnyel. Szörnyek voltak, és Scott is az volt. A fogaik élesek voltak, a szemük kéken világított (egyedül Scotté volt sárga), szőrösek voltak és morogtak. Fel sem fogtam először, hogy mit látok. Az agyam felmondta a szolgálatot, csak néztem őket anélkül, hogy bármi is eljutott volna a tudatomig. A félelemérzetem kikapcsolt, úgy éreztem, nem kell sok, hogy elájuljak. Aztán megláttam őt.

Akkor tűnt fel, hogy ott van, mikor Lydia hátrament segíteni neki. Borzalmas állapotban volt, a bőrén alig volt ép felület a sok sebtől és zúzódástól, amit egy barna hajú nő okozott neki. Egyedül ez térített kicsit észhez. Szorosabban markoltam Stiles karját, hogy megtartsam. Csak mi ketten figyeltük kívülről az eseményeket, egyikünk sem tudott segíteni. Úgy éreztem, azzal teszem a legtöbbet, ha nem hagyom őt magára. Igyekeztem a lehető legapróbbnak tűnni, hogy ne vegyenek észre.

Telt az idő, de nem tudtam megkülönböztetni a perceket és az órákat. Aztán egyszer csak egy vörös szemű szörny kezdett rohanni felém. Ahogy realizáltam a helyzetet, reflexszerűen felsikoltottam, mire páran felénk kapták a fejüket. Alig pár másodperccel később egy alak félrelökte a szörnyet, de olyan lendülettel, hogy az a falnak csapódott, ami meg is repedt. Meglepetésemre semmi baja nem esett a mutánsnak, felkelt, majd vicsorogva a megmentőm felé vette az irányt. Csak ekkor ismertem fel az alakot: Derek volt az. Rávetette magát a támadómra, és ott ütötte, ahol érte. Minden porcikám remegett az adrenalinlökettől, az ajkamat harapdáltam, hogy visszafojtsam a pánikszerű sikítozást, és a könnyek elhomályosították a látásomat. Stiles átölelt és ostoba, közhelyes dolgokat suttogott a fülembe, például hogy minden rendben lesz, ne féljek... Oké, legalább próbálkozott.

Aztán valamit észrevettem: Dereknek is karmai voltak. Azokkal a karmokkal pedig megölte a szörnyet, aki az életéért könyörgött. Egyetlen mozdulattal végzett vele, a szemem láttára. Automatikusan hátrálni kezdtem, amíg az ajtónak nem ütköztem. El akartam innen tűnni. Lenyomtam a kilincset, feszegettem az ajtót, de nem nyílt. Pont akkor vetettem egy pillantást Derek felé, mikor ő nézett rám: a szemei vörösen izzottak. A keze csupa vér volt. Azzal a kezével marcangolt szét egy élőlényt az előbb, amelyikkel az én kezemet fogta nem is olyan rég... Rosszul voltam a tudatától. Igaz, hogy az az alak nekem rontott, de Derek megölte. Ki tudja, mit csinált volna? Lehet nem is akart volna bántani... Bár nekem nagyon úgy tűnt, hogy igen, de nem jutott el odáig. Már nem is fog, a saját vérében feküdt a földön, szétcincálva, élettelenül.

Stilesnak közben valahogyan sikerült kinyitnia az ajtót. Ahogy feltárult előttem a folyosó, Stiles karját megragadva rohanni kezdtem. Ő még ember volt, és se szörnyként, se halottan nem akartam látni. Egészen az autójáig elrángattam, könyörögtem, hogy vigyen el innen.