Teen Wolf [Derek Hale] Fanfiction (magyar)

16. fejezet

Sziasztok!

Míg a sztoriban egyre jobban közelít a tél, nálunk már itt a jó idő! :) Nem tudom, meddig, de remélem, sokáig. Régóta nem örültem ennyire annak, hogy melegem van... :D

Furának tűnhet amúgy, hogy ez már a második fejezet (azt hiszem), aminek az elején időjárás jelentéssel indítok, de úgy feldobott, muszáj volt kiírnom magamból :D

Jó olvasást!

Miután Stiles hazavitt, már nem készültem semmi érdekesre aznap. Nos, kellett volna, ugyanis ahogy beléptem az ajtón, egy hatalmas valami majdnem ledöntött a lábamról. Kis fáziskéséssel esett csak le, hogy apa rendőrkutyája, a Rex névre hallgató németjuhász az. Nem szokta hazahozni általában, de ha igen, akkor mindig nagy az öröm, egész nap vele vagyok. Sétálunk, játszunk, ilyenek. Rex nagyon jól nevelt – mivel nyomkövető kutya -, így nincs vele semmi probléma. Apa éppen sétálni akarta vinni, úgyhogy jól megdögönyöztem a kutyát, aztán felmentem az emeletre.

Gyorsan lezuhanyoztam, és bebújtam a takaróm alá, bár még nagyon korán volt. Sorozat maratont akartam tartani, miközben Adeline-nal chatelek, arra pedig végképp nem számítottam, hogy Derek írni fog. Ő valahogy más volt, mint a többiek. Nem, most nem romantikus, rózsaszín értelemben, hanem reálisan. Tényleg más volt.

Mégis írt. Megkérdezte, hogy szeretnék-e holnap találkozni vele, én pedig örömmel mondtam igent. Valahogy túl kevésnek tűnt az az idő, ami alatt „összejöttünk" (ezt olyan fura kimondani), és szinte nem is ismertük meg egymást. Minden alkalmat meg akartam ragadni, amikor kideríthettem róla valami újat. Azt már most is tudtam, hogy magától nem fog kitálalni, úgyhogy nem tűnt egyszerűnek, de eldöntöttem, hogy türelmes leszek. Egyszer csak meg fog nyílni. Vagy nem?

Megbeszéltük, hogy délután kettőkor találkozunk az iskola előtt, így tölthettem egy kis időt a családommal és Rexszel is. Mindenki teljesen odavolt a baba és az esküvő híre miatt. Én is örültem, de képtelen voltam olyan elvetemülten rajongani, mint ők, úgyhogy néha kicsit kellemetlenül éreztem magamat. Na jó, igazából kész megváltás volt lelépni a társaságukból.

Délelőtt én akartam elmenni Rexszel, úgyhogy mielőtt bárki megtehette volna, fogtam a pórázt és elindultunk. Mivel póráz nélkül nem lehet sétáltatni a városban, általában a város szélének környékére szoktam vinni. Ott elengedtem, és hagytam, hadd rohangásszon, közben azon gondolkodtam, hogy mit vegyek fel délután. A kutya nem hagyott sok időt rá, ugyanis az egyik saroknál eszeveszett ugatásba kezdett. Odasiettem, hogy lássam, mit talált. Féltem, hogy mi lesz, ha valaki olyan van ott, akit Rexnek el kell kapnia munka közben, de reménykedtem abban, hogy ha megtámad az ember, Rex nem hagyja annyiban. A szívem hevesen kezdett dobogni, és lassan, óvatos léptekkel közelítettem meg az utca sarkának a szélét. Épp befordultam volna, mikor valami... vagy inkább valaki nekem jött. Elvesztettem az egyensúlyomat, és olyan hangosat visítottam, hogy az egész környék belezengett, Rex pedig még erőteljesebben ugatott.

Akkor tűnt fel, hogy nem értem földet, miután a karomon erősödött a szorítás. Valami rémesre számítottam, és magamban megfogadtam, hogy soha többet nem jövök erre, ám mikor felnéztem, meglepő látvány fogadott. Egyenesen Derekkel néztem farkasszemet.

- Jól vagy? Nem akartalak megijeszteni – mondta, miután látta, hogy nem akarok elszaladni. Elengedett, és hátrált egy lépést, miközben fél szemmel a vicsorgó kutyára nézett. Követtem a tekintetét.

- Rex! – szóltam rá, mire abbahagyta a zajongást, és nyüszítve a lábam mellé heveredett. Megsimogattam a fejét, miközben visszacsatoltam rá a pórázt.