Teen Wolf [Derek Hale] Fanfiction (magyar)

34. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a következő részt, akik szeretik Petert, most kicsit örülhetnek, mert kiemelt szerepet kapott a részben. :3 Jó olvasást!

Sokat gondolkoztam azon, hogy elmenjek-e Peterrel vagy ne. A szüleimet nem lett volna nehéz meggyőzni, az igazolás meglett volna, a többiek nem érdekelnek, na de mi lett volna kettesben Peterrel?

A kérdést végül maguk a szüleim döntötték el. Azt mondták, péntektől hétfőig nem lesznek itthon, menjek, ahová szeretnék abban a pár napban, ha hiányzom a suliból, azt leigazolják. Ennyi volt. Ez nem lehetett véletlen.

Még aznap egy borzalmas sulis nap után félve ugyan, de utamat Derek lakása felé vettem. Erről senki nem tudott és reméltem, hogy Peteren kívül más nem is lesz ott. Olyan lassan sétáltam fel a lépcsőn, ahogyan csak tudtam, a félhomályos helyiség minden poros kis zugát kitanulmányoztam. Mikor a nehéz ajtó előtt álltam, már nem mehettem el. Egy hatalmas sóhaj hagyta el az ajkaimat, majd minden izmomat megfeszítve félretoltam.

Peter ott volt, az ablak előtt állt. Mosolyogva nézett rám, mint aki tudta, hogy el fogok jönni. Nem mondott semmit, nem köszönt, nem biccentett, érdeklődve várta a válaszomat az ajánlatára.

- Elmegyek veled. – Ezt a két szót szinte hadartam, csodáltam is, hogy megértette. Bólintott, majd közelebb sétált hozzám.

- Számítottam erre. Sikerült megoldani a szüleid kérdését és az igazolást?

Közöltem vele, hogy mit mondtak a szüleim, ő pedig elégedett ragadozó mosolyra húzta a száját.

- Akkor indulás. A cuccaidat összepakoltad már?

Az első utunk hozzám vezetett. Fél óra alatt összeszedtem mindent egy nagy utazótáskába, ami pár napra kellhet, Peter pedig rendelt egy taxit, mivel saját autója nem volt jelenleg. Mikor lediktálta a sofőrnek a címet, csak akkor tudtam meg, hogy hová fog vinni. Nos, nem volt éppenséggel közel. A gyomrom összeszűkült az izgatottságtól, alig tudtam megmaradni egy helyben. Én magam kértem meg Petert, hogy üljön mellém hátra, ne előre. Meglepetten felvonta a szemöldökét, de teljesítette a kérésemet.

Sokáig csendben voltam, a kezemben szorongatva a telefonomat. A fülhallgatóm a fülemben volt és az elsuhanó tájat néztem. A merengésemből az zökkentett ki, mikor egy kéz kihúzta a csatlakozót a telefonomból, ezzel megállítva a zenét.

- Hé! – fordultam Peter felé szemrehányóan, miközben letettem a fülhallgatómat az ölembe. A férfi csak vállat vont.

- Egy ideig még toleráltam a borzalmas zenei ízlésedet, de már meguntam. Foglalkozz mással – jelentette ki egyszerűen, mindenféle empátia nélkül, majd az értetlen tekintetem láttán felsóhajtott. – Tudod, farkashallás.

Á, tényleg. Mindig elfelejtem. Elhúztam a számat, de eldöntöttem, hogy keresek más unaloműzőt, mielőtt kidob a taxiból.

- Mit fogunk ott csinálni? – kérdeztem bizonytalanul. Egyáltalán velem marad vagy lelép majd? Inkább lettem volna Peterrel, mint egyedül.

- Amit szeretnél – felelte a férfi. – Nekem teljesen mindegy, de vásárolni biztosan nem megyek veled, arról ne álmodj.

- Komolyan velem maradsz? – Ahogy belegondoltam az ellenkezőjébe, megrémültem. Nem akartam egyedül lenni egy idegen városban.

Peter csak megforgatta a szemét.

- Természetesen. Nekem kell vigyáznom rád, még nem vagy huszonegy éves.