I Can't Believe It /BEFEJEZETT/

16. Fejezet

  Szombat délután nyomott hangulatban ücsörögtünk Liával a nappaliban és valami gagyi filmet bámultunk a képernyőn. Kb. olyan tízperc után elkalandoztam, láttam, hogy szar lesz szóval nem pocsékoltam rá az időmet, de ahogy észrevettem Lia is csak üres tekintettel meredt. Sejtésem szerint a gondolatai nem itt, hanem Írországban, Mullingar-ben egy szöszke, folyton éhes srác körül csapongtak. Ezért is jobbnak véltem nem hozzá szólni, hanem én is a gondolataim közé süllyedtem. Egyik pillanatban még az egyik történetem folytatásán agyaltam a másikban már azt vettem észre, hogy Jake és a gördeszka verseny járt a fejemben. Annyira ügyes volt. Nagyon érti a dolgát, látszik, hogy nem pár éve kezdte. Az egész hely nyüzsgött az emberektől, igaz, hogy nagyja része csak nézőközönség volt és kísérő, de tele volt a park. Ráadásul bizton állíthatom, hogy még életemben nem láttam annyi deszkást egy helyen és ez annyira jó volt. Szemgyönyörködtető látványt nyújtott az egész. Jake rengeteg embert ismert és sok mindenkinek be is mutatott, akikkel váltottam pár szót és gazdagabb lettem gördeszka tudás terén. Helyezést nem ért el, de külön díjat megint kapott. Egy nagyon vérprofi srác nyerte az egészet, ő tényleg eszméletlenül deszkázott, olyan trükköket nyomott le és komponált össze, hogy az valami brutál. Még élek emlékezni fogok rá. Az egész hűhó után Jake kitalálta, hogy menjünk el vacsizni, úgyhogy a végén egy újabb kedvenc éttermébe kötöttünk ki. Sok mindent meg tudtam róla és mellette nem lehet unatkozni. Csak az volt a baj, hogy repült az idő. Meg kedveltem. Nagyon bírom Jake-et, de azért valamiért egész este ott motoszkált a fejem egy eldugott kis részében George is és kiszabadulni kívánkozott. Kíváncsi voltam, hogy vajon mit csinálhat, kivel lehet stb. De legfőképpen az foglalkoztatott, hogy ha tényleg bejövök neki miért nem lép semmit? Én tuti nem fogok kezdeményezni, mert ha arra számít, akkor örökké várhat. Félős nyuszi vagyok vele kapcsolatban. Agyalásom megint éles kanyart vett és barátnőm iránti aggodalmam került terítékre. Utáltam így szenvedni látni, mindig olyan vidám most meg, mint akin átmentek egy úthengerrel. Mondjuk érthető, de akkor is. Azt most megfogadom, hogy ha addig élek is biztos, hogy kibékítem őket valahogy, ha maguktól nem megy. A kis szöszkével pont összeillenek. Igaz hogy ehhez ketten kellettek, de akkor sem értem, hogy Harry hogy lehetett ekkora idióta. Csak Liának tudnék segíteni valahogy, hogy ne rágja magát belülről, de még azt sem tudom mit kéne ilyenkor tenni vagy mondani... Arra viszont rohadtul kíváncsi lennék, hogy az Union J-be mi a francért terjednek olyan gyorsan a hírek. Rosszabbak, mint az öregnyanyák, pedig aztán azok sem semmi térfigyelő kamerák. Ha valamit nem tudsz, kérdezz csak meg egy öreg fosznyit... A telefonom folyamatos csörömpölése a szobámból ébresztett fel a szövevényből, ami a fejemben volt. Villámgyorsan pattantam fel, és mint valami eszetlen berontottam az éjjeli szekrényen hagyott mobilért. A kijelzőt megnézve meglepetten nyugtáztam, hogy JJ az.

– Szia. – szóltam bele.

– Hali. – köszönt, aztán éles gyerekhang sírt fel.

– Minden oké? – kérdezetem a síró Princetonra utalva.

– Persze, csak kisebb gondok vannak az öltözködéssel. Figyu, kérhetek egy hatalmas szívességet tőletek?

– Aha, nyugodtan.

– Senki nem tud vigyázni Princetonra, a bébi sintér nem ér rá, Cat sokáig dolgozik, és nem tudja otthagyni őket, nekem meg stúdiózni kell mennem a többiekkel és persze, hogy az utolsó pillanatban tudom meg. De hát így jár az, aki nem veszi fel a telefont a menedzserének, mert másdolga van. – hadarta és közben hallottam, hogy a kicsivel babrál. – Szóval nem szívesen bíznám rá idegenre, ezért tudnátok vigyázni rá? Tényleg csak pár óra az egész és úgy vettem észre nagyon jól kijöttetek vele múltkor Perrie-nél.