I Can't Believe It /BEFEJEZETT/

34. Fejezet

Nathi

  Januárban már túl voltunk az összes teszten, amire rengeteget kellett tanulni. Mi persze, hogy az utolsó héten álltunk neki nyálazni a papírt. Mindegy, a lényeg, hogy átestünk rajta és ma van a félév vége, amikor is mindenki megtudja, hogy miből húzták meg. Nap felénél rá ébresztettek arra a tényre, hogy nekünk ma kellene utaznunk. Hát, az igazán fasza, mert semmi cucc nincs összepakolva. Tárgyak nincsenek bedobozolva stb. Nem tudom, hogy Lia rájött-e már. Kész rohanás lesz a délutánunk, ráadásul még ma kell leadni a kulcsunkat is a gondnoknak. Ahogy ennek megemésztése megvolt, kint a parkolóban búcsúzkodtam a barátoktól Leilától, Noeltól, Adriántól és Dominikától. Csoportos ölelésünk után és a jövőbeni jó kívánságok végeztével a két lány és Noel le is lépett, csak Adrián maradt velem. Mindig vagy ő vagy Domci várja meg velem míg megjön Lia, és most éppen a srác volt a soros.

– Látod, mondtam, hogy simán meglesz mindened. – ült fel a mögötte lévő kocsijának a motorházára, én meg neki támaszkodtam a lökhárítónak.

– Nem tudom, hogy a francba lett hármas az a doga. – tűnődtem, az egyesnek hitt számonkérésemről. – Kész rejtély.

– Biztos bír a tanár. – húzott és vállba boxolt. – Ki tudja mivel fizeted le. – rángatta a szemöldökét.

– Hát, ha lenne neked arról fogalmad...

– Na, ugye. – rötyögött.

– Isten ments! Megnézted te már jobban azt a faszit valaha? Éppen hogy él még nemhogy még lezavarjon egy hancúrt.

– Hé, egy pasas míg él áll neki. Amúgy szerintem egész jó kondiban van még, mármint hétfő reggelente az a vigyor, ami az arcára van száradva, az azért sejtet valamit.

– Jó ég, most fejezd be! – kuncogtam.

– Mennyivel több időm lesz, ha te nem leszel itt. – ugratott. – Ki kell találnom valami elfoglaltságot erre a megüresedő 15 percre.

– Köszönöm ezt az áradó kedvességet. Különben meg szerintem töltsd a barátnőddel.

– Á, ilyenkor nem jó. Sietnie kell a melóba.

– Semmi gyors numera? Borzasztó. – kötekedtem ezúttal én.

– Látod tök köcsögség. – méltatlankodott.

– Inkább meg se szólalj, te minden nap csinálod vagy legalábbis két naponta. Mi lenne veled, ha hónapok telnének el?

– Húh, ne is mond, bele gondolni is rossz, hogy szegény pajtinak milyen szar lenne. Szerintem félőrültként mászkálnék.

– Mi lesz velem a sok hülyeséged nélkül?!

– Tényleg haza jöttök még? Vagy állandó?

– Állandó, de persze, hogy haza látogatunk.

– Mentek még elköszönni haza? – érdeklődött tovább.

– Nem, már voltunk otthon hétvégén.

– Akkor sok sikert nektek. – csusszant le az autóról és megölelt. – Vigyázz magadra!

– Rendben nektek is, majd néha rátok írok. – dörzsöltem meg a hátát és elhúzódtam. Lia már a túloldalról integetett, hogy menjek.

***

  Fél négykor már a repülőgépen ültünk. Cuccaink összecsomagolva a postán már valószínűleg úton vannak, egy része Londonba, másik pedig haza anyuékhoz. Így is két hatalmas utazótáskám, laptoptatyóm, hátizsákom plusz egy kézi táskám van és a gördeszka. Lia is hasonlóan, csak neki nincs hátzsákja, hanem helyette a gitárját cipeli. Reptérről elvileg majd taxival megyünk haza, mert senki nem ér rá és igazából el sem várjuk tőlük. Úgyhogy legalább be tudunk nagyjából rendezkedni, elhelyezkedünk meg ilyenek. Mára szerintem úgyis csak Jakey várható. Ez még furább, mint mikor Pestre költöztünk. Itt úgymond, valóban kilépünk az igazi életbe. Messze minden családtagtól. Fura lesz az tuti.