I Can't Believe It /BEFEJEZETT/

23. Fejezet

Lia

– Jóóó reggeeel! – óbégattam a One Direction One Way Or Another című földolgozását túlkiabálva. Nathi nyöszörögve a fejére húzta a takaróját. – Ééébresztőőő!–Tovább hangoskodtam, de semmi reakció. Lekapcsoltam a zenét.

– Oké. Játszhatunk így is. – összedörzsöltem a tenyereim és agyalni kezdtem.

  Mit csináljak? Mit, mit, mit? Meg van!

  Kisiettem a szobából, le a recepcióra. De a lépcsőn összeakadtam Harry-vel.

– 'reggelt. – köszöntött.

– Neked is. – mosolyodtam el. Ahogy elmentünk egymás mellett megfogta a csuklóm és nem engedett.

– Mi az?

– Emlékszel mit kérdeztél pár napja a vacsoránál? – mélyen a szemembe nézett.

– Öhm... a Jessicás sztori után?

– Igen.–Bólintottam.

– Nem akartam bunkó lenni, csak kényes téma és... – jöttek le a lépcsőn, ezért arrébb kellett álljunk. Lementünk a legközelebbi pihenőig. – Menjünk be oda... – intett a fejével egy ajtóra.

– Harry, nem megyek be veled semmilyen sötét helyre, azt felejtsd el! – szögeztem le.

– Jó, akkor viszont nem kapsz választ. – elengedett – nem is vettem észre, hogy még mindig fog – és indult volna fölfelé, de elkaptam a pólója nyakát. A viselője odakapott és ijedten hátrafordult.

– Te normális vagy?! Ha utálsz, csak mondd meg, kinyírni azért nem kell! – elengedtem és bocsánatkérő halovány mosolyt küldtem felé.

– Eddig nem érdekelt, csak azért kérdeztem meg, mert zavarba akartalak hozni, de most már kíváncsi vagyok, úgyhogy mondd el!

– Ha följössz oda. – jelentette ki karba font kézzel.

– Jó. Rendben. De gyors legyél, mert kb tíz percem van még, hogy belerohanjak a vesztembe.

– Ezt hogy érted? – kérdezte hátrapillantva, ahogy kinyitotta az ajtót. Tök sötét volt bent.

– Nathit én ébresztem. – feleltem miközben előhalásztam a telefonom, hogy világíthassak vele.

– Ó, világos! Azt add ide és kövess! – elvette a telóm és megindult. Egy lépcsősor tudtam kivenni, meg világos falakat.

  Hurrá, egyedül vagyok Harry Styles-szal egy puccos hotel fura helységében! Remélem, nem derül ki, hogy pszichopata, mert kezdtem megkedvelni, most, hogy normális. Jaj, hány lány kívánja majd a halálom, ha ez a sötét helyes-kaland kiderül...

  Csigalépcső volt, ami egyre csak kanyarodott és már azt hittem soha nem lesz vége. De Göndörke megtorpant, nekem meg egy centi hiányzott, hogy egyenesen neki menjek.

– Szólni esetleg? – vontam kérdőre mérgesen.

– Bocs. – zár kattant és nyikorogva kinyílt valami. Erős fény ömlött be az arcunkba. Harry kilépett a sima felületre, ami elénk terült. – Tegnap este kellett volna idejönni, csak ez nem jutott az eszembe. – jegyezte meg a feje mögött összefűzött ujjakkal.

– Ez a tető? – megkapaszkodtam a falba, mert a gondolatra is szédülni kezdtem, hogy milyen magasan vagyunk. Pár méter még nem árt meg annyira, azt kibírom, de hogy egy épület tetején flangáljak... Basszus!