I Can't Believe It /BEFEJEZETT/

1. Fejezet

Lia

  A lámpákat fölkapcsolták, mire az emberek egyszerre keltek fel a helyükről és indultak a kijárat felé. A kényelmes fotelek közül kiérve, magával ragadott minket is a tömeg. Kétségbeesve kaptam a barátnőm keze után.

– Meg vagy? – kérdeztem hátranézve.

– Aha. – bólintott.

  A megerősítést hallva, belevetettem magunkat a zsongó ember alkotta felhőbe. Valaki jól belekönyökölt a bordáim közé, ezzel kivívva magának egy bosszús pillantást és morgolódást. Szerencséjére annyi még volt benne, hogy bocsánatot kérjen.

  Egyre többen és többen özönlöttek ki a termekből, ugyanis voltak olyan filmek, amik egyszerre értek véget. Hogy ne pánikoljak be a tumultus miatt a földre szegeztem a tekintetem és a cipőket figyeltem. Furcsa, de ez mindig megnyugtat. Egyszer csak a semmiből föltűnt egy sötét barna, bőr Supra lábbeli. Kegyetlen jól nézett ki. Elvonta a figyelmem és nem vettem észre, hogy valaki szemben van velem, így egyenesen nekimentem. Ő fehér, magas szárú, Nike pipás csodát viselt. Elnézést szerettem volna kérni, de addigra már elszelelt. Valahová nagyon sietett, az biztos!

– Minden oké? – érdeklődött Nathi.

– Ja. Jussunk ki innen, mert ha ez így folytatódik, tapéta leszünk a falon!

  A kijárat közelébe érve jobban nyomakodott előre a tömeg és páran már-már eltaposták az embert. Egy barom Nathit is föllökte, aki fölsértette a tenyerét az esés hárítása közben.

– Te idióta, normális vagy?! – ordítottam magamból kikelve a tettes után. Az még hátranézni se volt hajlandó, haladt tovább, mintha mi sem történt volna. Már azon voltam, hogy hozzávágok valamit, mikor észrevettem, hogy a barátnőm igencsak sápadtan a sérülést vizsgálja. Leguggoltam mellé.

– Mi van? – ijedten fordítottam magam felé a kezét.

– Delia... – motyogta a nevem. – Egy kicsit rosszul vagyok.

 Nathit négy éve ismerem, de még nem nőtte ki a vértől való ájuldozást, és talán soha nem is fogja. Általában a földön kötött ki, és most sem lett másképp. Hirtelen nem tudtam mit kezdjek vele. Próbáltam leszólítni valakit, de ránk se hederítettek. És még azt mondják, hogy Londonban kedvesek és segítőkészek az emberek. A nagy francokat! – mérgelődtem. Óvatosan pofozgatni kezdtem az ájult lányt, de semmit nem használt. Víz sajnos nem volt nálam.

– Hé! Minden rendben? – kiáltott oda nekünk egy mélyhangú srác. Átlagos magasságú, szőke hajú, kék szemű volt. Fekete nadrágot és fehér pólót viselt, amit egy farmermellény egészített ki. A csuklóján ír színekben pompázó karkötő. De legelőször a cipője szúrt szemet. Fehér, Nike pipás. Lassan az arcára pillantottam, mikor megállt előttem. Niall Horan pislogott rám elképesztő szemeivel.

– Ööö... Hát... – mutattam be a lenyűgöző angol szókincsem.

– Elájult? – mondta ki helyettem a kulcsszót.

– Igen – helyeseltem.

– Tessék, a víz majd föléleszti! – nyújtotta felém a kezében lévő palackot.

– Köszönöm. – elvettem és egy keveset a lány arcára öntöttem és újra pofozgatni kezdtem. Semmi. – Istenem... – kezdtem elveszteni a higgadtságom, amit magamra erőltettem.

– Figyelj, mi lenne, ha kórházba vinnénk a barátnődet?

– Nem kell, csak egy kis vér ütötte ki. Jobb lenne, ha a hotelunkba jutnánk el, de nem tudom a címet.