I Can't Believe It /BEFEJEZETT/

4. Fejezet

Nathi

  A mozgalmas napunk után este fáradtan ültem törökülésben az ágyon laptoppal az ölemben hátam a falnak támasztva és próbáltam teljes figyelmem az írásra fordítani. Kis idő múlva nyűgösen döntöttem fejem a falnak mire a kis füles kiesett a fülemből. Még mindig idegesített, hogy egy hónapig más nyakán fogunk élni. Hiába Niall hozta fel az ötletet, akkor is zavaró és olyan fura dolog, hogy most találkoztunk először és máris ilyen nagylelkű. Ellenzésünk is feleslegesnek bizonyult, nem lehetett róla lebeszélni. Ragaszkodott hozzá. Minden ellenvetésünkre, szabadkozásunkra volt valami mondata. Azt hajtogatta, hogy nem vagyunk a terhére meg úgyis egyedül él, jól jön neki a társaság és hasonlók. Nagy nehezen kb. egy órányi beszélgetés után beadtuk a derekunkat, rájöttünk, hogy hiábavaló bármit is mondani, mert kitart az elképzelése mellett. Így most elmondhatjuk, hogy Niall Horan-nel élhetünk harmincegy napon keresztül. Mikor visszaértünk Lia dühösen – egyrészt a recepciós spiné, másrészt Harry miatt – csattogott be az ideiglenes hálószobájába. Niall meg gondolom a sajátjába. Nagy levegőt véve küzdöttem vissza magam a jelenbe és üres tekintettel meredtem az előttem lévő képernyőre. Lett volna ötletem a folytatáshoz, de mikor leültem elé olyan volt mintha kiszállt volna a fejemből minden és tökéletes csend honolt az agyamban. Viszont hamar megtört a nyugalom, mert Lia minden kopogás nélkül berobbant a szobámba.

– Az, az idióta, hülye majom! Hárpiának nevezett! Hallottad?! Hárpiának! – rikácsolta.

– Neked mi bajod van? – kérdeztem csodálkozó arccal, de meg sem hallotta, dühöngött tovább.

– Egyenként tépem ki a hajszálait, ha még egyszer így nevez! Sőt kinyírom! Kinyírom! – óbégatott föl-le mászkálva és erősen gesztikulálva, amihez pluszba még hadonászás is társult. Méregtől dühös fejét néztem és próbáltam nem elveszteni a fonalat, mert közben egy-egy mondattal áldotta a szállodát is.

– Higgadj le egy kicsit Lia! Vagy legalább csendesebben...

– Nem nyugszok, dühös vagyok! Hülye kis surmó! Jobb lesz, ha ezen túl meghúzza magát, mert kiherélem! – mondta szikrázó szemekkel, aztán ledobta magát az ágyra, de úgy szétterült, hogy alig fértem el. Lecsuktam a laptopot letettem az éjjeliszekrényre és elhalásztam Lia lába mellől a deszkámat mielőtt még kárt tett volna benne. Pár percnyi hallgatás után felnézett rám és megszólalt.

– Kell egy csoki!

– Az meg minek? – tudakoltam értetlenül.

– Megnyugszom tőle.

– Honnan szedjek neked édességet?

– Hát, mivel Niall házában vagyunk, valószínűleg minden tele van kajával, de mielőtt még föl kutatnád a házat egyszerűbb, ha megkérdezed tőle, hogy van-e csokija itthon. – sóhajtva kászálódtam fel és kimentem. Időpocsékolás lett volna vitatkozni vele, úgyis kiharcolja, amit akar. Egyenesen a vendéglátónk szobájához mentem és bekopogtam, de nem nyitotta ki. Így gondoltam, hogy megnézem a konyhában. Szerencsémre ott is volt, és éppen valami szendvicset gyártott magának.

– Niall, van itthon csokid?

– Persze. – mondta magától értetődően. – Milyet szeretnél? – lépett az egyik szekrényhez és leguggolva kinyitotta. Tele volt mindenféle nasival.

– Teljes mindegy, Liának kell. – kuncogott egy kicsit a kijelentésemen, majd felállt a kezében egy Twix-el és felém nyújtotta. – Köszi, életmentő vagy! – hálálkodtam.

– Nem tesz semmit! – legyintett. – Amúgy mi baja?

– Előtört idegbeteg énje. – válaszoltam röviden.