I Can't Believe It /BEFEJEZETT/

12. Fejezet

  A fejünk leszedése után a srácok hitetlenkedve indultak el haza, mert már hajnal négy is elmúlott. Kivéve George-ot, aki karba font kézzel meredt rám. Kb. két percig bírtam állni a tekintetét aztán félbe szakítottam Niall-t és Liát a veszekedésük közepette, hogy elkérjem a kulcsomat. Miután ezzel megvoltam, a szobám falai közé menekültem, hogy végre nyugtom lehessen. Komolyan nem értem, hogy miért vannak ennyire kiborulva egy kis kötélugrástól. Gyorsan elmentem lezuhanyozni és közben reménykedtem benne, hogy George már elment haza. Hulla fáradtan csoszogtam ki a fürdőből, de ahogy felemeltem a fejem kis híján megállt bennem az ütő.

– Jó isten, George! A frászt hozod rám! – mondtam a szívemre téve a kezem. Ő az ajtó mellett állt és ugyanúgy, mint a nappaliban karba volt fonva a keze. Lassan végignézett rajtam és mivel csak egy nagy póló és, rövidnadrág takart, szóval könnyen felmérhette a foltjaimat.

– Elmondtátok volna? – kérdezte.

– Nem valószínű. – ráztam a fejem. – De nem tudom, miért vagytok ennyire ki egy kis lila folt és lábrándulás miatt.

– Az ott nem kis lila folt! – mutatott a lábaim felé. Pedig már nem is volt olyan vészesen csúnya. – Mégis hogy fordulhatott meg a fejedben, hogy leugorj onnan?

– Jaj, George nem ez volt az első és nem is az utolsó hülyeségem az életben és volt már rosszabb is ennél.

– Ez marha jó! – bosszankodott. – Tisztában vagy vele, hogy az életeddel játszottál?

– És? Tudtam mik a hátul ütők, de élünk és virulunk, igaz, hogy van egy-két sérülésünk, de nem érdekes. – vontam meg a vállam.

– Hogy nem érdekes? – hitetlenkedett. – Leugrottatok egy hídról! – dühöngött az átlag hanghordozásánál két oktávval feljebb.

– Hagyjuk ezt jó?! – kértem. Ismertem már magam annyira, hogy tudjam, ennek a beszélgetésnek nem lenne jó vége.

– Nem Nathi! Ki volt még veletek? – vont kérdőre.

– Jaymi és Olly. – válaszoltam még egyelőre higgadtan farkasszemet nézve vele.

– Legalább nekik lett volna annyi eszük, hogy ezt nem engedik!

– Nézd, nem vagyok már dedós, akit ki kell oktatni és oda figyelni rá, hogy mit csinál! Úgyhogy, szálljatok le erről a témáról! – borultam ki én is.

– Ahhoz képest, hogy tizenkilenc vagy, nem igazán tudod megkülönböztetni a biztonságost a veszélyestől! Felelőtlenek voltatok!

– Mi az, hogy nem tudom? – néztem rá szikrázó szemekkel, kihívóan.

– Ha tudnád meg sem fordult volna a fejedben ilyen baromság! És ha meghaltok?

– Ó, hogy baszd meg! – fortyogtam magyarul. Ő meg csak értetlenül, mérgesen meredt rám. Majd visszaváltottam angolra. – De nem haltunk meg!

– Többet nélkülünk sehová nem mehettek! – na, azt gyűlöltem a legjobban mikor megmondták, hogy mit tehetek és mit nem.

– Ide figyelj, nekem te ne parancsolgass! Nem vagy senkim, ergo nincs jogod hozzá! Felnőtt ember vagyok!

– Ja, felnőtt! – dünnyögte szarkasztikusan. Összeszűkült szemekkel ingattam a fejem és csitítgattam magam, nehogy valami olyan vágjak a fejéhez, amit majd később megbánok.

– Tudod mit? Most jobb lenne, ha elmennél! – mutattam az ajtóra.

– Szerintem is! – morogta dühtől izzó hangon. Most, hogy elcsendesedtünk meghallottuk, hogy Niall és Lia is kiabálnak egymással. George mérgesen hagyott egyedül a hálószobámban, én meg az ágyamra vetődtem és tovább bosszankodtam magamban.