I Can't Believe It /BEFEJEZETT/

15. Fejezet

Lia

  Tudtam, hogy előbb-utóbb rám tör majd Nathi, de miért pont most, mikor egy hajszál választ el a sírógörcstől? Nem mertem megszólalni, nehogy kihallja a hangomból a remegést, válaszul csak megráztam a fejem.

– Délia!–Ismét fejrázás és elfordultam. Gyorsan végiggördült az arcomon pár sós gyöngyöcske, de nem feltűnően szinte egyből le is töröltem őket. Aztán az ágyra vetettem magam és a párnába fúrtam a fejem. Úgy dörmögtem neki, legalább elnyomta a meg-megbicsakló szavaim.

– Nem megyek! Mondd el mi a bajod? Mi történt Perrienél? – nyaggatott tovább.

– Semmi! Semmi nem volt, oké?! – támadtam le teljesen kikelve magamból. – Hagyj békén! Ha akarom, úgyis elmondom neked! Csak most hagyj, kérlek... – mintha összeragadtak volna a hangszálaim. A végén már tényleg nem voltam képes beszédre.

– Lia...

– Csak menj! – csattantam föl megint. Ez már hatásos volt, mivel némi gondolkodás után becsapódott az ajtóm. Fölpattantam és ráfordítottam a zárat.

  A laptopomon betettem James Arthur debütáló albumát és vártam, míg elfogynak a könnyeim. De hajnali kettőkor is ugyanúgy özönlöttek.

***

  Másnap püffedt bőröndökkel ébredtem a szemeim helyett. Kissé homályosan is láttam. A tükörbe nézve komolyan megijedtem. Kiosontam a konyhába és kivettem a fagyóból némi jeget, amit szétosztottam és két kisebb konyharuhába tettem. Nem lepődtem meg, hogy senki nincs ébren, mivel hajnali hat volt, ám én olyan éber voltam, mint még soha. Leheveredtem a kanapéra, bekapcsoltam a tévét és olyan halkra állítottam, hogy én még halljam, de ne keltsem föl a szöszkéket. A szemeimre tettem a jeges konyharuhákat és figyeltem miről magyaráz a hajnali híradós. Baleset az A 21-esen. Öngyilkosságot követett el egy fiatal lány. A világ legcukibb kutyái kép sorozta, plusz interjú a gazdikkal... stb. Vagy túl fájdalmas, hogy halljam az egész sztorit, vagy nem érdekel. Bár azt hittem nem jön álom a szememre, valahogy mégis sikerült elaludnom. Délben pedig Natália ébresztett.

– Délia. Dely. – szólongatott.

– Ühm... mi van? – nyögtem és résnyire nyitottam a szemem. Már nem fájt és remélhetőleg nem is volt dagadt.

– Mit keresel te itt? Miért nem a szobádban alszol? – faggatózott.

– Mindegy. – ültem föl. Szólni akart, de beléfojtottam. – Remélem, van itt kávé!–Egy fekete pólós, farmeros alak húzott el mellettem, szőkés-barna hajkoronája össze-visszaállt. Erre a látványra megrohamozott a napokban elkövetett hibám emléke és a szívem összefacsarodott a bűntudattól és szégyentől.

– Van. – válaszolt a nem kérdésre, amit nem is neki mondtam, Niall. Bólintottam, bár nem láthatta, hisz háttal állt nekem. A konyhába ment és elővett egy kis tégelyt, a tartalma sötétbarna szemcsés izé. Kávé.

– Tessék, hagyd majd itt, később elteszem.–Újra bólintottam. Ezt már látta.

– Köszönöm.

  Összeszedtem magam és fölkeltem. Későn jöttem rá, hogy a pizsamám egy apró nadrág – asszem ezeket hívják forrónacinak – és egy alig takaró, leheletvékony top. Pasi lévén Niall megbámult, ami alapjáraton még jól is esett volna, de most csak még jobban undorodtam magamtól.