Good Girls are Bad Girls [l.h.]

35.

Bridget

Amint a szobámba értem, rögtön elfordítottam a kulcsot, hogy Luke ne tudjon benyitni.
Sóhajtva néztem körül a szobába.
Egyenlőre úgy tűnt, hogy csend van, és nem lesz semmi, de tudtam, hogy Luke meg akarja magyarázni, amit tett.
Nem tudom, hogy most dühös-e vagy csak szimplán szeretne magyarázkodni.
Még mindig nem ismerem őt eléggé, és ez félelmetessé teszi a kettőnk közt lévő úgymond kapcsolatot.

Pár másodperc múlva Luke már kopogott is az ajtón. Hirtelen nagyot dobbant a szívem, de nem volt időm félni, rögtön gondolkoznom kellett, mert Luke azonnal beszélni kezdett.

-Bridget, azonnal engedj be. Ez nem csak a te szobád, az enyém is!-kiabálta kissé idegesen.
Nem akartam válaszolni, hiszen akkor csak még jobban felhúznám idegileg őt, amit természetesen nem szeretnék.

Némán figyeltem a dübörgő ajtót, majd észre sem vettem, de akaratom ellenére is könnyezni kezdtem.

-Engedj be, vagy betöröm ezt a redvás ajtót!-kiabálta Luke.
Tudtam, hogy képes lenne rá, ezért kinyitottam az ajtót. Lassan, nyikorogva nyílt ki az ajtó, ami félelmetes hatást keltett a szituációnak.
Borzalmas volt szembesülni Luke ideges tekintetével. Pedig nekem kéne dühösnek lennem, valamiért ennek ellenére fordult a kocka.
Csak egy helyben állt, közben pedig folyamatosan engem figyelt. A szívem a torkomban dobogott, újra azt éreztem, amit a kapcsolatunk elején: féltem tőle.

-Nem fogok bocsánatot kérni.-jelentette ki, a legnagyobb meglepetésemre teljesen nyugodt hangnemben.
Nagyot nyeltem, és gyorsan pislogva meredtem Lukera.

-Nem ölhetsz többet Luke, ez...-ráztam meg sírva a fejem.-Ez nem normális.-vékonyodott el a hangom.
Luke keze ökölbe szorult, de mielőtt bármit is tehetett volna velem, inkább elment.
Hangos léptekkel egyre jobban távolodott, majd egy idő után teljesen el is tűnt a szemem elől.

Fejemet a falnak döntöttem, miközben ezernyi gondolat járt bennem.
Tudtam, hogy milyen nehéz volt a kezdet, és naiv voltam, mert azt hittem, többet nem kell hogy féljek Luketól.
Normális így ez a kapcsolat?

Egy kis idő múlva meghallottam Luke hangját a nappaliban, ahogy valakivel beszélget. Gondolom Calum az, mivel neki van olyan mély hangja, mint senki másnak.
Végig néztem magamon, majd ekkor jöttem rá, hogy én még törölközőben vagyok.
Gyorsan magamra kaptam egy ruhát, majd lementem a fiúkhoz.

-Bocs, de mindkettőtökkel beszélni akarok.-szakítottam féle a beszélgetésüket.
Calum összehúzott szemöldökkel pillantott rám, míg Luke csak egy hatalmasat sóhajtott zsebre tett kézzel.

-Mi a bajod?-kérdezte meg Calum.
Válaszra nyitottam a szám, de egyszerűen nem tudtam, hogy hogyan is kezdjek bele ebbe az egészbe.

-Muszáj életeket elvennetek?-böktem ki végül egy levegőre. Calum kikerekedett szemekkel nézett végig rajtam, mintha valami bolond lennék.

-Igen, muszáj.-próbálta volna Calum szimplán ennyivel lezárni. De én ezzel a válasszal nem tudok megelégedni.

-De ez nem normális!-emeltem fel egy kicsit a hangom.

-Ahogy az sem, hogy te és Luke együtt vagytok. Ebben a házban senki sem normális.-rázta meg a fejét Calum gúnyosan nevetve.

-Hé, ezt fejezd be!-szólalt meg végül Luke is.

-Jajj, Luke, ne játszd a normális barát szerepét.-forgatta meg a szemét Cal.

-Na és te meg Daisy?-vágott vissza Luke, ezzel témát váltva.

-Daisy kibaszottul nem a csajom, még csak egy szobában sem vagyunk.-röhögött Calum, miközben nekidőlt a falnak.

-Szereted, nem?-idegesítette tovább Luke.